Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Imre Mihály: Antik-humanista és reformátori szemlélet szintézise Melanchthon retorikájában

amely szinkretikus fordulattal [az eltérő vallási, filozófiai irányzatok összehangolásával] azonban visszatalál a kereszténység rendszerébe; voltaképpen az antik-humanista és keresztény paradigmarendszer - még csak részben kidolgozott - integrációját tartja kívánatosnak. A művészetek által, amelyek eszközök és mintegy valaminemű előkészületei azon istenségek nagy, nemző bölcsességének, amelyekkel az emberek értelme teremtetett, befogadhatjuk az Isten égből származó hatalmát, megérthetjük akaratát. A hét szabad művészet itt még részben megőrzi mitologikus, neoplatonista származástudatát, azonban a kijelentés megértésének elsőrendű eszközévé is válnak. Aki az egyik művészetet (tudományt) teljesen meg akarja érteni, az a másikat nem nélkülözheti; így áll össze a diszciplínák elválaszthatatlan rendszere, amelyeknek hatékony együttese - az orbis doctrinarum - szükséges a legtöbbet szintetizáló tudomány, a teológia működtetéséhez: „Ecclesiae opus est toto illo doctrinarum orbe."

2 A wittenbergi beköszöntőnagyon éles időbeli cenzúrát hangsúlyoz, saját jelenét a múzsák által újjáéledő széptudományok korának tekinti: bonas literas ac renascentes Musas.

3 Ahajdani tudományoknak mára már csak szétfoszló árnyéka maradt, ezeket kell előhívni, láthatóvá tenni. Aki ezekre vállalkozik, az herculesi, thezeuszi munkát vállal magára. A római birodalom elpusztítása után nyolcszáz esztendeig senyvedtek-tengődtek a széptudományok, kihűlt ez alatt a hosszú idő alatt Gallia, Itália. Nagy Károly udvarában sikerrel újították föl a római hagyományokat, az igazi, antik tradíciókat őrző kultúrának azonban továbbra is csak kis szigetei maradtak a barbárság sötét tengerében. A skolasztika továbbra is elfeledkezett az egyház atyákról, a görög filozófiáról és műveltségről. Mindez megingatta a keresztény egyház szertartásait, erkölcseit, tudományosságát, amely már-már romokban látszott összeomlani. Romjaiból építhetjük újjá egyházunkat, keresztény kultúránkat, ha meg tudjuk újítani műveltségünket. Ennek eszköze a hét szabad művészet föltámasztása, céljainkhoz igazítása. Elsőként a triviumra, vagyis grammatikára, dialektikára, retorikára kerüljön sor.

4 Ezeket vissza kell vezetni a legjobb görög-latin forrásokhoz, filozófusokhoz, auktorokhoz. Mikor a teológiai tudomány részben héber, görög, vagy latin nyelvű, így ezekből a forrásokból iszunk, ahol megnyílik számunkra a szavak jelentése és ragyogása. A széptudományok megint csak üdvközvetítő szerepet kapnak, jelentőségüket ez adja. Amikor lelkünkkel a forrásokhoz járultunk (cum animos ad fontes contulerimus), Krisztust kezdjük megismerni, az ő igazi megbízatása nékünk megvilágosodik és üdvözült, isteni bölcsességének illata szétárad bennünk.

5 Egyik kezünkben Homérosz, a másikban Pál apostol; mindkettő forrásunk. Szabad így nézni őket, mert ugyanúgy láthatjuk bennük a nyelv sajátosságát, amely ugyanakkor elengedhetetlen a szent misztérium megértéséhez, amelyet vizsgálhatnak a görög nyelv tudósai.

6 Melanchthon úgy újítja meg a hét szabad művészet műveltségi rendszerét, hogy az illeszthető legyen reformátori programjához, antik-humanista kultúrájához egyaránt. A tübingeni és wittenbergi értekezés mutatta, hogy ebben kiemelt szerepet kap a trivium, abban is meghatározó a retorika kulturális, tudományelméleti pozíciójának értelmezése. Ezért törekszik oly gyorsan minél teljesebben közzétenni idevágó nézeteit, 1519-ben már meg is jelenteti De Rhetorica Libri tres című munkáját, amely a 16. század egyik legmeghatározóbb retorikai alapműveként ismeretes. II. Wilhelm Maurer a fiatal Melanchthonról írott monográfiájának azt az alcímet adta, hogy a „humanizmus és a reformáció között".

7 Az előbbit, a humanizmus szerepét