Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Borzsák István: Melanchthon születésének ötszázadik évfordulójára

BORZSÁK ISTVÁN Melanchthon születésének ötszázadik évfordulójára „Betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá." (Ézs. 53,4.) Halála előtt néhány nappal (1560 nagypéntekén) Melanchthon ezt a textust választotta a külföldi diákjainak tartandó áhítat alapigéjéül. Ezt hozhatták haza egész életre szóló útravalóul a Wittenbergben tanuló magyarok is. Mert a Praeceptor Germaniae nemcsak Németországnak, hanem fél Európának és így a 16. századi Magyarországnak is tanítómestere volt. Hatása felmérhetetlen. Azt, amit Benczédi Székely István írt róla Világkrónikájában ( 1559): „Ez a Philep, akinél bölcsebbet nem lát a nap az őfelkelésébe és elnyugvásába mind e széles földön", sok-sok magyar tanítványa is hitte és vallotta. Most, amikor születésének (Bretten, 1497. február 16.) félezredik évfordulóján rá emlékezünk, illetékesség híján eleve nem ígérhetjük életművének teljes méltatását, hiszen ki volna az, aki az övéhez hasonlítható egyetemes érdeklődéssel megáldva és olyan tudás birtokában mindarról számot tudna adni, amit ez a törékeny (Bornemisza Péterünk szóhasználata szerint „csíkbék") ember írásban és szóban, de legfőképpen tettekben produkált? Élőszóban, igehirdetésben és tanításban is, pedig tudjuk, hogy enyhe beszédhibája (pöszesége) miatt nem termett szónoknak. A következő (17.) század elsősorban az eredeti forrásokhoz (adfontes!) visszanyúló filológusként becsülte, és az Ágostai hitvallás megfogalmazójaként, valamint a Loci praecipui theologici alapján teológiai munkásságát értékelte. Majd inkább a nagy nevelőt és humanistát látták benne, még később történeti összefüggésben vizsgálták műveit (G. Th. Strobel). Az újhumanizmus ezeknek az előmunkálatoknak a gyümölcseit élvezte és kamatoztatta. Halálának 300. évfordulója sok becses alapmű megírására adott alkalmat, miközben a tudós érdeklődés továbbra is ingadozott, hogy a teológus, a filológus vagy inkább a humanista nevelő felé forduljon-e. De az 1870-es években már nemcsak A. Herrlinger összefoglaló „Tanulmányai" jelentek meg, hanem elhangzott Albrecht Ritschl (a klasszikus filológus Friedrich Wilhelm Ritschl unokatestvére) végletesen túlzó vélekedése is, amely szerint Melanchthon szinte csak eltorzította volna Luther tanításait. (Mennyivel találóbb és emberibb a „fejsze és gyalu"-hasonlat!) W. Dilthey szellemtörténeti nézőpontból vizsgálta a Melanchthonjelenséget, K. Hartfelder pedig időtálló írásokban méltatta a nagy nevelőt (1889), majd az 1897. évi jubileum, amelyet minden németországi és számos más egyetem lelkesen ült meg, újabb becses műveket érlelt. Üdvösen gazdagította a Melanchthonirodalmat az Confessio Augustana, Ágostai Hitvallás évfordulója (1930), majd a 450. születésnaphoz kapcsolódó ünnepségsorozat is 1947-ben (ennek köszönhető a Melanchthon-művek „Studienausgabe"-ja - „tanulmányi kiadása"); sorra jelentek meg W. Neuser, P. Schwarzenau írásai, Melanchthon ószövetségi herméneutikája, vagy A.