Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.
Borzsák István: Melanchthon születésének ötszázadik évfordulójára
Sperl munkája Melanchthon helyéről a humanizmus és reformáció között. A „Luther és Melanchthon" címmel tartott nemzetközi kongresszusnak (Münster, 1960) neves magyar közreműködői is voltak. Ehhez kapcsolódtunk a magyarországi Melanchthon-recepció alkalmi vázlatával (Irodalomtört. Közi. 1965), amelyben természetesen nem óhajtottunk a teológia felségvizeire merészkedni, bár akkor is tisztában voltunk azzal, hogy Melanchthon humanizmusának vizsgálói ugyanúgy nem rekeszthetik ki teljesen a teológia szempontjait, mint fordítva: Melanchthon teológiai és filozófiai teljesítményének méltatói a humanizmus-kutatáséit. Azok előtt, akik a Praeceptor szinte áttekinthetetlenül gazdag életművét csak megközelítőleg ismerik, nem titok, hogy ez a gazdagság - századok buzgólkodása ellenére - még korántsem tekinthető feltártnak. Vonatkozik ez munkásságának akármelyik részterületére, nem utolsósorban arra, amelyen e sorok írója illetékesnek érezheti magát. A genfi Péter Fraenkel (a Melanchthon halálának 400. évfordulója alkalmából kiadott „Forschungsbeiträge" - „Kutatási beszámolók" - egyik jeles szerzője) egyebek közt K. Hartfeldernek annak idején (1889-ben) tett ígéretét (a Melanchthon-hatás történetének megírását) szerette volna mielőbb beváltva látni. Nos, ez máig várat magára; Melanchthon klasszikus-kiadásainak és magyarázatainak megismertetését és illő méltatását mindenesetre továbbra is szakmánk fontos feladataként tartjuk számon. Sajnos, a közvetlen múlt hazai Melanchthon-kutásának termése nem mondható túlzottnak sem terjedelemben, sem hangnemben. így például a Világirodalmi lexikon megfelelő címszava (1982-ból; nem egészen egy hasáb) szerint Melanchthon, mint a görög nyelv professzora, a retorikából és a humanista forráskritikából kiindulva dolgozta ki az oktatásügy reformprogramját; „sokat segített" Luthernek bibliafordításában és tanainak filozófiai-teológiai megformálásában; Luther tanításának ellentmondásai a szabad akarat kérdésében Erasmus pártjára állították, de azért a reformációval nem szakított; Luther halála után az orthodox lutheránusok részéről heves támadások érték; legnagyobb jelentősége az oktatásügy átszervezésében volna keresendő. Ebből az édes-kevésből szemernyit sem érzó'dik ki a Praeceptor szeretete, amely sokunkkal mondatja, hogy ha embert szentként tisztelhetnénk, Philippusunkat afféle protestáns szentként tiszteinők. Mi magunk pályánk során sohasem mélyedhettünk bele az Confessio Augustana, a Loci praecipui, vagy a kálvini Institutio tanulmányozásába. Erasmust tiszteltük és változatlanul tiszteljük, de nem értünk egyet azokkal, akik szerint a széptudományok szükségképpen elsorvadnak ott, ahol Luther tanait befogadják. Hivatkozunk itt Rimay Jánosunknak a Bornemisza-tanítvány Balassi Bálint verseskötetéhez írott előszavára, amelyben az újkort - a protestáns humanizmus szellemében - döntő fordulatnak tekinti: a helyes vallási tanításokkal egyidejűleg lendültek fel a szép mesterségek is. De hivatkozhatunk magára Luther Mártonra is, akinek utolsó (latin) feljegyzése szerint Vergilius bukolikus költeményeinek megértéséhez nem elég öt esztendei pásztorkodás; a Georgicá-éhoz ugyanannyi földművelés; Cicero leveleiéhez akár huszonöt esztendei forgolódás a közéletben, mint ahogy a Szentírást sem értheti eléggé még az sem, aki a prófétákkal, Keresztelő Jánossal, Krisztussal és az apostolokkal akár száz esztendőn át igazgatta a gyülekezeteket: ne merészkedjél közel ehhez az Aeneis-hez, inkább áhítatos tisztelettel járj a nyomaiban. - „Mi koldusok vagyunk, ez az igazság. 1546. február 16." (Idézi T. Klein: Luther. Berlin-Hamburg 1967, 305. 1.) Azon viszont elgondolkozhatunk, hogy a humanista műveltséget Melanchthon tekintélye és munkálkodása mentette át a protestáns iskolákon keresztül, és „mivel a protestantizmus a biblia görög szövegére megy vissza, a görög nyelv iskolai
