Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.
Frenkl Róbert: Isten akaratában nem megnyugodva
kulásban hányan akarnak érvényesülni, állítólagos sérelmek révén, ismét valós teljesítmény nélkül, no és immár nem egy, hanem különböző pártokhoz tartozás alapján. Talán érthető, hogy megbetegedése miért gondolkodtat el, miért veti fel a lélek legbelsőbb rejtekében lévő zavar szerepét a rosszindulatú betegségek keletkezésében. Kínoz a kétség. Andorka Rudolf, aki élete jelentós részében valóban elnyomott értelmiségi volt, attól a konfliktustól is szenvedett, amit az úgynevezett >útitárs< értelmiségnek kellett volna magára vállalni, de legalábbis a többségük elhárította, elnyomottnak tüntetve fel magát. Egyszer adatott meg, hogy együtt kellett eljárjunk kvázi politikai küldetésben, mint a Deák-téri evagélikus gyülekezet presbiterei Káldy Zoltán püspöknél. Ha szerénynek látszik is utólag az ügy, de az érintetteknek fontos volt. 1983-ban történt, a Lutheránus Világszövetség 1984-ben Budapesten rendezett Világgyűlését megelőző évben. Ifj. Fasang Árpád zongoraművész, presbitertársunk levelet írt a püspökhöz, felvetve, hogy az 1984-es esemény alkalom Ordass Lajos püspök - a LVSZ alelnöke volt - rehabilitációjára. Káldy nem válaszolt, ekkor Fasang elküldte a levél másolatát az Állami Egyházügyi Hivatalba, ahol bár egyetértettek a lényegben a püspökkel, de bosszankodtak, miért nem intézte el egy semmitmondó válasszal az ügyet. A püspök mérgében Fasang eltávolítását követelte a presbitériumból, aminek Hafenscher Károly igazgató lelkész nem akart eleget tenni. Jószolgálati küldöttségként jelentkeztünk be a püspökhöz. Szívélyesen fogadott, maga töltötte nekünk a kávét. Rudi ekkor kapott új könyvéért akadémiai díjat, Káldy szemlátomást őszinte örömmel gratulált ehhez. Az alaphang jó volt és az is maradt. Rudi a társadalomról, az egyház lehetőségéről, feladatairól szólt, én óvatosan rá-rátereltem a témára a szót. Az Ordass-rehabilitációra még néhány évet várni kellett. 84-ben csak imádság volt sírjánál, de a Deák-téri ügy békésen lezárult. A püspök azt mondta környezetének, hogy egy politikus és egy diplomata járt nála. Fél évszázad alatt a hol ritkább, hol sűrűbb házaspári összejövetelek mellett az egyházi, a presbiteri, az utolsó hat évben a zsinati ülések utáni beszélgetések, hazasétálások, autózások adták kapcsolatunk folyamatosságát. Mindig tudtunk egymásról, arról, hogy feltétel nélkül számíthatunk a másikra. Halálunk után védtelenné válunk. Ha nem is jelentősen, de már két napilap is torzított az eltávozott tudóssal kapcsolatban a valós információn. Egy párt pedig őrá hivatkozva kívánta saját hitelességét erősíteni. Ráadásul itt pontosan idézték Andorka Rudolfot, csak éppen más kontextusban, mint ahogy az eredeti kijelentés elhangzott. Felesége gyorsan, pontosan és senkit meg nem bántva reagált az egyik esetre. Barátai feladata is megvédeni őt, aki már nem tudja megvédeni magát. Nem nehéz ez, hiszen az életmű és amiről egy keveset szólni akartam, az életút maga helyett beszél. Nem hiszem, hogy csak orvos voltom állít szembe a halállal, az ostoba, az értelmetlen és érthetetlen halállal különösen. Tudom, halandók vagyunk, lehet, ha már mindenki az emberi kor végső határa miatt távozna és nem betegségek miatt, másképp látnám, de így nem tudok Jóbként megnyugodni Isten akaratában. Ezért sem lett volna méltó egyházi mezben temetési búcsúztatóm. Hiszen csak nem mondhattam, hogy Isten akaratában megnyugodni nem tudva szólok ifjúságról, barátságról, érzelmekről, értékekről... A legostobább közhely, hogy nincs pótolhatatlan ember. Minden ember pótolhatatlan. Van, aki csak kevesek, a szűk család számára, van aki nagyobb közösségnek, településnek, hazának, az emberiségnek pótolhatatlan. Andorka Rudolf sokak számára nem pótolható. Közéjük tartozom én is.
