Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Frenkl Róbert: Isten akaratában nem megnyugodva

teljesen igaza, igen rosszul érintették azok a támadások, amelyeket rektorként egyes református körökből kapott. Pusztán azért, mert a volt Református Gimnázium, „a Lónyay" épületében is működő egyetem vezetőjeként tisztességes megállapodásra, megoldásra törekedett. Ugyancsak nehezen élte meg, hogy a rendszerváltást követően barátai különböző pártokba kerültek, egymástól bizonyosan, olykor tőle is eltávolodtak. Őt nehéz volt elhelyezni a hagyományos politikai palettán. írásai figyelmes olvasói is érzékelhették, hogy az úgynevezett konzervatív értékeket vállalva sem volt soha jobboldalinak tekinthető, de a szó politikai értelmében baloldalinak sem, bár a hegyi beszéd Jézusának követőjeként a társadalmi igazságosság és a szegénység leküzdésének, illetve a szegényeknek az ügye állt hozzá a legközelebb. Az egyik országos napilap felkérésére a nemzeti minimumról írt vitaindító cikke is értékorientáltságát, a pártpolitikától eltérő gondolkodását tükrözte. Mintha előre sejtette volna sorsát, 1993-ban adott interjúsorozatban - akkori makkegészséges állapota ellenére - szólt arról, hogy az egészséget is alááshatják a remélt, nem várt társadalmi, politikai változásokkal összefüggő személyes konfliktusok. Ez már a személyiség legmélyebb régióihoz vezet. Egy ember, akinek egész életében hallatlan terhekkel kellett megbirkóznia, aki azok közé tartozott, akikre más szabályok voltak érvényesek. Nevezetesen: háromszoros teljesítményt kellett nyújtania ahhoz, hogy elérje amit pályatársai könnyen megkaptak. Ilyen feltételeket derűsen vállalva jutott el már a nyolcvanas években a hazai és a nemzetközi tudományos élet élvonalába. Ekkor jött a rendszerváltozás. Hirtelen a napos oldalra került. Amennyire óriási élményt jelentett számára is a demokratikus átalakulás, személyes sorsában nem igényelte, nem akarta, nem várta el továbbra sem a teljesítmény nélküli elismerést, még a neki bőven kijáró elégtétel, igazságtétel formájában sem. Egyedül is képes volt megnyerni a csatáját. Ezért vállalt el csak olyan feladatokat - rektorság, OTKA elnöki tiszt... -, amelyekben kompetenciája abszolútnak volt tekinthető, nem volt megkérdőjelezhető. Pedig 1990 után a politikában is mindent elérhetett volna. A történelem során gyakran sajátos személyes helyzete miatt is. Antall József és Andorka Rudolf a Piarista Gimnázium párhuzamos osztályába jártak. Kortársként önképzoköri riválisok voltak, diákkoruktól kölcsönösen nagyrabecsülték egymást. Közismert, hogy Antall József milyen előszeretettel támaszkodott ifjúkoráig visszanyúló barátságokra. Rudolfnak is helye lett volna kormányában. 0 nem vállalta. Csaknem valósággá vált, amivel fiatal korunk óta olykor tréfálkoztunk, hogy szívesen lennénk, dolgoznánk együtt egy kormányban, tudásunkkal, etikánkkal rácáfolva arra, hogy a politika csak a hatalomról, a piszkos utakról szól. Bizonyítanánk, hogy itt is lehet alkotni. Nem a feladattól félt, az utat, a hatás lehetőségét nem látta. Az már a sors tragédiája, hogy az egykori piarista diákok életútja a végkifejletben, ami a csúcsra ért embert utolérő betegséget illeti, ismét párhuzamossá vált. Jó néhány kollégámmal megdöbbentett, hogy miután értelmiségiként, családi kapcsolatok révén könnyedén bekerültek az egyetemre, majd családjuk, rokonságuk egyengette útjukat, így pályájukat is a legjobb helyeken, külföldi ösztöndíjakat elnyerve művelhették, a rendszerváltozás egyetemi tanárként, vezetőként érte őket. És ekkor mégis megfogalmazták, hogy ők tulajdonképpen a szocializmus üldözöttéi voltak, és elégtételt, nagyobb elismerést, politikai gesztusokat igényeltek. Andorka Rudolf a fordított utat járta meg. A rendszerváltozást követően etikailag irritálták a pálfordulások, a hazugságok, nem volt hajlandó még azokat sem megbélyegezni, akik megérdemelték volna, akik személy szerint ártottak neki. Teljesen azonosult a megújuló hazával, de vállalta - és ezt ki is akarta fejezni - élete egészét, nem 1990-ben indult pályája. Döbbenten érzékelte, ő, akit kitelepítettek 51-ben, akit letartóztattak 56 után, aki fizikai munkásként végezte az egyetemet, hogy a demokratikus átala-