Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Evangélikus műhelyek, Fabiny Tamás: Levente Péter és Döbrentey Ildikó alkotóközössége
ahhoz a részéhez ért, hogy „vigyázz kedves szüleimre, vigyázz az én..." - majd így folytatta: „vigyázz az én családomra, az én egész kedves családomra". A rendszeres imádság átsegítette őt a válságon, s a mi sokkunkat is elég jól vészelte át. Ildikó: Mi három gyerekes szülők vagyunk. Hiába húznák ki egyetlen tollvonással személyi igazolványunkból a már nem velünk élő gyerekeket. Mert ők ketten a legjobb helyen vannak: hazaérkeztek. Ma már békében tudom ezt elfogadni. Péter: Én sokkal felszínesebb voltam, mint Ildikó, s az első gyerek halálát inkább csak külsőségeiben éltem meg. Bensőmben fiatal és végtelenül lendkerekes voltam, mint egy tank. Azt mondtam, mi úgyis négy-öt gyerekre szövetkeztünk, van még lehetőségünk. Ilyen szempontból könnyebben dolgoztam ezt fel, mint az édesanya. De Marci elvesztése után három évig tartott a gondolkodási időszakom. Olyanok is foglalkoztattak, hogy hogyan bosszulhatom ezt meg Istenen, hogy énvelem, a vallásos emberrel ilyen történt... Aztán rájöttem arra, hogy mire taníthattak engem a fiaim. Olyan vallásos ember voltam, aki mindig csak megköszönt dolgokat az Istennek, sohasem kért. Hiszen mindent megkaptam: Ildikóban jó családanyát, testvért, szeretőt, alkotótársat - csak köszönetet kellett érte mondanom. Megköszöntem Istennek a családomat, aztán azt mondtam neki, törődjön inkább a szerencsétlenekkel. Hiszen én mindenképpen jól megvagyok, nem szorulok rá a segítségére. Soha nem kértem, mindig csak megköszöntem. A két fiú ébresztett rá arra, hogy meg kell tanulnom kérni. Első fiamnak is végtelenül sokat köszönhetek. Novelláskötetet töltenének meg azok a beszélgetéseink, amelyeket még akkor folytattunk, amikor édesanyja szíve alatt volt. Ezekben a hónapokban rengeteget gazdagodtam én is, Ildikó is, s gazdagodott kettőnk kapcsolata. Ebből a gazdagságból is adhatunk át valamit más családoknak a műsoraink révén. A munka Péter: Öt médiumom van. Az első az anyaszínház. Ez a legtöbb szenvedést kiváltó műfaj az életünkben. A leghálátlanabb. A többi médiumhoz azonban ez nélkülözhetetlen alap. Ezt számunkra most a Komédium Színház jelenti. A második a televízió, ahol az ember nem néhány száz, hanem többszázezer nézőhöz is szólhat. Ennek következtében válik valaki ismertté. Tizenöt éven át tartott a Móka Miki korszakom, most hat éve folyamatosan jelentkezünk az Égbőlpottyant mesékkel. Harmadik a vándorszínház, ami nem szabad, hogy haknivá süllyedjen. Harminchat éve járom az országot, s ez biztosítja számunkra a mindennapi kenyeret. Nemcsak anyagi, hanem szellemi és érzelmi értelemben is, mint mindennapi sikerélmény. A negyedik médium a rádió, ami nálam most szünetel, de korábban tizenöt évig műsoron volt a Ki kopog? Az ötödik pedig a pedagógia. Szeretnék igazi segítséget nyújtani elsősorban óvodai pedagógusoknak, de másoknak is, akár hittantanárokig vagy lelkészekig menően. Évente ötven tanári előadást tartok számos egyetemen, főiskolán és általános iskolában volt már előadássorozatom az elmúlt tíz esztendőben. Ildikó: Az én világom a meseírás. Emellett olyan színpadi darabokat és dramaturgikus játékokat írok, amelyekben Péter játszik a gyerekekkel. Ezek előre megírt, az improvizatív jelenetekkel megtervezett, majdhogynem patikamérlegen kikísérletezett játékok. Ezek tartalma legtöbbször az egyéni felelősség. Az egészen kicsi gyereket is már arra szeretnénk ráébreszteni, hogy ő bátor, őszinte és kitartó lehet, jól és szeretettel teheti dolgát. Sokak által avíttnak minősített lovagi erényeket szeretnénk vonzóvá tenni. Mindennek az alapja a hit és a szeretet, mert anélkül ezen erényeket nem lehet megvalósítani. írás közben mindig bennem van ez a
