Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Evangélikus műhelyek, Fabiny Tamás: Levente Péter és Döbrentey Ildikó alkotóközössége

Péter: Ildikó tékozló lány volt, én tékozló fiú. Fiatalon számtalan kísértésnek voltam kitéve. Ha bizonyos színésznők vagy rendezőnők ágyába bújok, biztosan jobb szerepeket kapok. Homoszexuálisoktól is igen erős ajánlataim voltak, amiket én ráadásul nagyon naivan fogadtam, nem sejtve, hogy miről van szó. Mindenfajta kísértésen átmentem, ami csak jöhetett. Egy éjszaka például marihuánás csoportba hívtak. Ahogy beléptem az émelyítő illatú szobába, alig láttam a vastag füsttől az embereket. Megfigyeltem, hova rejtették a kulcsot, s valósággal megszöktem. Nagyon fiatalon lettem népszerű. De hiszem: Isten ujja volt, hogy nem váltam egy léggömbbé felfújt cseléd-sztárrá. Isten vigyázott rám, pedig nem kértem erre. Nem is köszöntem meg neki. Akkor még nem jártam keresztyén közösségbe, Isten mégis valósággal a tenyerén hordott. Ez is a szülői háznak köszönhető. A szekszárdi templomban, ahol apámmal mindig ültem, volt egy színes ablaküveg, ami egy háromszöget ábrázolt, benne egy szemmel. Kisfiú koromtól izgatott, mi az. Édesapám elmagyarázta: Fiam, bármikor, bármit gondolsz, bármit cselekszel, mondasz, tudd: ez az Isten szeme. Lehetsz bár barlangban a föld alatt, vagy a dunyha alatt, vagy elbújva a világtól: ő mindig lát téged. Ezért úgy kell gondolkodnod, beszélned és cselekedned, hogy mindig számot tudj adni. Ez a tudat őrzött meg kísértéseim közepette is. Az erkölcsi kísértéseknél is nagyobb volt az ideológiai. Gimnáziumi éveim alatt apám hazaáruló ellenforradalmárként börtönben volt, ám én ezalatt, nélküle is jártam templomba. Pestre kerülésem után azonban engem is beszippantott a KISZ, még ha csak faliújságfelelős voltam is a bábszínházban. De templomba már nem jártam, sőt elvégeztem a marxistaleninista esti egyetemet. Ezután még a pártba is jelentkeztem. Fejlődőképesnek nyilvánítottak ugyan, de azt mondták, még nem vagyok alkalmas a párttagságra. Ez volt a szerencsém. Két évig ugyan hiúsági kérdést csináltam ebből a vélt kudarcból, valójában ebben is Isten ujja volt. Huszonhét éves koromra döntésre jutottam. Felültem a vonatra, s leutaztam Várdombra, ahol apám akkor segédmunkás volt a gépállomáson. Rájöttem ugyanis, hogy az ő csöndes hűsége segített láthatatlanul is. Odamentem hozzá, kezet csókoltam neki, s ezt mondtam: Köszönöm, apám, hogy megmutattad nekem ezt az utat. Most már önként dönthetek, hogy ezen járjak. Talán csak egy órát töltöttem nála, hiszen napi 17 órákat tanultam és dolgoztam, hogy behozzam a diplomahiányból adódó hátrányaimat. Megcsókoltam a szőrös kezét, és jöttem vissza Pestre. Tudom, hogy az apám kilenc éven át szomorkodott miattam és imádkozott értem. Olyan volt, mint a Bibliában. A disznóvályúig jutottam keresésemben. Közben persze Ildikóval is szépen ötvöződtek elgondolásaink. Ekkor halt meg első gyermekünk, de szellemi és érzelmi kapcsolatunk mind mélyebb lett. Családban Ildikó: Amikor első gyerekünk, Domokos született, Péter a színházzal éppen Csehszlovákiában volt. Kisfiúnk még születése napján meghalt. Tíz évre rá született Dorka - akinek neve ajándékot jelent -, majd újabb négy évvel később Marci. Egészséges, jól fejlődő kisfiú volt, de pontosan hat hónapos korában valami rendellenességet, tónuszavart tapasztaltam nála. Tudtam, hogy nagy baj van, de hiába szaladtam orvoshoz, nem fogadták el a gyanúmat. Pedig minden óra számított akkor. Egyetlen nap alatt teljesen kifejlődött benne az agy velőgyulladás, amit azon a tavaszon vírusos fertőzés következtében sok csecsemő megkapott. Tíz napig élt még. Jól fejlett, gyönyörű gyerek volt, akire Dorka jó nővérként nagyon vigyázott. Péter: Aznap este, hogy meghalt a kistestvére, szokásunk szerint három imádságot mondtunk: az esti imádságot, a Miatyánkot és egy szabad imát, amelyben mindig visszatekintettünk a napra és készültünk a következőre. Aznap este elakadt egy pillanatra, amikor az esti imának