Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Szontagh Pál: A Bach-rendszer elleni tevőleges ellenállás első megnyilvánulása: a protestáns pátensmozgalom
A magyar protestáns urak egy másik csoportja (többek között br. Vay Miklós és br. Prónay Gábor) Bécsben kért kihallgatást az uralkodótól a pátens ügyében. A két főurat csak magánemberként és nem egyházuk képviselőjeként fogadja a császár, de a kihallgatás nem eredmény nélkül való: 1860. február 5-én Ferenc József uralkodói kibocsátványában felvetette a pátens újragondolását: „(a császár) legkegyelmesebben elrendelte, hogy bizalmas tárgyalások tartassanak afölött, vájjon és mennyiben lehet ezen aggodalmakon segíteni." 8 Ugyanekkor a kormány anyagi eszközökkel próbálja megosztani a protestáns ellenállás egységfrontját: 94000 forintot ajánlott fel az átszerveződött(!) egyházkerületeknek. Az egyházkerületek döntő többsége ennek ellenére sem hajtotta végre a pátens rendelkezéseit. 2500 református egyházközségből csak 25, az 559 evangélikusból 226 (döntően nemzetiségi) egyházközség engedett a kormányzati nyomásnak. Válaszként a kormány házkutatásokat tartott egyházi vezetőknél, a Zsedényi-per feljebbviteli tárgyalásán súlyosbították az ítéleteket, az 1859. szeptember 1-je után keletkezett belső köriratokat elkobozták. Az ellenállást ez sem törte meg, sőt, azt még tüzelte Révész Imre egyházjogi lehetőségeket és az ellenállás jogi módozatait tárgyaló Tájékozás az egyes gyülekezetek lelkipásztoraihoz és más elöljáróihoz című, protestáns berkekben széltében-hosszában terjesztett írása. A kormány a hazai protestáns érvekkel igyekezett német teológusok véleményét szembesíteni, akik - nem lévén tisztában a magyar protestáns egyházak törvényes jogállásával - csak a rendelet kétségtelenül racionális, az egyházi intézményeket áttekinthető rendszerbe foglalni kívánó szándékát hangsúlyozták. A pátensnek ugyanis tagadhatatlanul voltak előremutató elemei „a két magyar protestáns egyház addigi egészen laza, minduntalan széteső, tarkabarka szervezeti, mondhatni inkább szervezetlenségi állapotához képest", s minden bizonnyal sok elemét hajlandók lettek volna az egyházi vezetők elfogadni, „ha nem egy abszolút államhatalom, ha nem egy önálló nemzetélet elnyomása és visszafejlesztése céljának szolgálatában" 9 rendelték volna el. Mivel a megtorló intézkedések nem vezettek eredményre, végül a kormány meghátrálni kényszerült. Közrejátszhatott az engedékenyebb hangnemben az is, hogy Magyarország helytartójává az evangélikus Benedek Lajos táborszernagyot nevezték ki. 1860. május 15-én Ferenc József a pátenst ott, ahol addig nem fogadták el, hatályon kívül helyezte (teljesen csak 1867ben vonta vissza). A pátensmozgalommal kapcsolatos vizsgálatokat és eljárásokat megszüntette. Októberben Thun minisztert is elbocsátotta. A protestáns pátensmozgalom sikerének jelentősége nem csupán egyházpolitikai jelentőségű - a megtorlás időszakának első tömeges ellenállási mozgalma, melyben az érintetteken kívül sok magyar katolikus is tevékeny részt vállalt. A múlt század végén némi romantikus túlzással a liberális nemzeti összefogás, a nemzetet eggyé kovácsoló szabadságeszme diadalát látták a pátensmozgalomban. Jó példa erre Jókai Mór Egy akol és egy pásztor című verse: „1859-be volt / Jegyezzük ezt a jobb évek közé / Midőn a válaszfal leomolt - / mely szíveinket elkülönzé / (...) / Egy Isten és hon - egy akol és pásztor:" 10 . Ha ez az idealisztikus felfogás túlzó is, az vitathatatlan, hogy a mozgalom tulajdonképpen az abszolutizmus elleni harc nyitánya, hisz a „politikai elégedetlenség már túlcsapott a protestáns sérelem elleni tiltakozás keretein" 11 . „A pátens megbuktatása a magyar protestantizmus lelki és erkölcsi erejének egyik legszebb bizonysága volt, s (...) a fellélegző magyarság jól sejtette, hogy a rendszernek ez a veresége előjele közeli bukásának." 12 Ha patetikusan akarunk fogalmazni, Bucsay Mihállyal elmondhatjuk: „A protestánsok határozott és áldozatkész fellépésükkel ismét nagy szolgálatot tettek a szabadság ügyének" 13 .
