Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Szontagh Pál: A Bach-rendszer elleni tevőleges ellenállás első megnyilvánulása: a protestáns pátensmozgalom
is volt a megkülönböztetésnek: az „oszd meg és uralkodj" oly sokszor - és sikeresen - kijátszott ütőkártyáját vette elő most is a hatalom. A katolikusok ügyeit az 1855-ös osztrák-vatikáni konkordátum szabályozta, s ez a megegyezés a protestánsok kárára biztosított előjogokat az oktatásban a katolikusoknak. A liberális konzervatív Berzeviczy Albert így ír a konkordátumról: „Ausztria egyezménye Rómával jogfeladás és megalázkodás szempontjából mindent felülmúlt, ami a legújabb korban e téren történt" 2 . A kortársak pontosan érezték, hogy a konkordátum nem lezárása, hanem kezdete a Habsburg-féle egyházpolitikai rendezésnek. A nemzeti érzelmű papság ellensúlyozására ismét megjelentek a jezsuiták Magyarországon (1852), s Pozsonyban, a nagyrészt protestánsok kárára terjeszkedő rend templomában elhangzott prédikáció híres mondata jól jellemzi az ország akkori hangulatát: „A protestánsok napjai meg vannak számlálva Magyarországon." Egyes történészek szerint éppen a jezsuiták térnyerése alakított ki némi szolidaritást a magyar katolikus és protestáns klérus között. A katolikus főpapság ugyanis rájött, hogy ha cinkos lesz a protestáns egyházak ellehetetlenítésében, úgy idővel rá (mármint a nemzeti katolikus egyházra) kerülhet sor. Az 1850-es évek elején Magyarország lakosságának 22 százaléka volt protestáns. Ezt az adatot árnyalja, hogy a protestánsok jelentős része valamely nemzetiséghez tartozott (a körülbelül 830 ezer evangélikusból például csak 180 ezer a magyar, 450 ezer a szlovák és 200 ezer a német) 3 . A protestáns egyházak helyzetét és jogait két, XVII., illetve XVIII. századi jogforrás rendezte: Erdélyre az 1690-es Diploma Leopoldium, Magyarországra az 1790-9l-es országgyűlés XXVI. törvénycikke vonatkozott. Mivel nem feladatunk a fenti jogforrásokat elemezni, csak annyit emelünk ki, hogy mindkét törvény biztosította a szabad vallásgyakorlatot, a felekezettől független polgári jogegyenlőséget, és - ami vizsgálatunk szempontjából döntő jelentőségű - az egyházkormányzatok autonóm vezetésének lehetőségét. Gróf Leo Thun, vallás- és oktatásügyi miniszter 1856-ban nyújtotta be a protestáns egyházakjogi helyzetét rendezni hivatott törvénytervét, a 192 §-ból álló, német nyelvű Entwurfot, melyet megküldték a nyolc protestáns szuperintendatúrának (erre a minisztériumot az 179091/XXVI. tc. kötelezte). A tervezet 8 helyett 12 szuperintendatúra felállításáról rendelkezik, melyek területileg az ország katonai beosztásához igazodtak volna. Az Entwurf megszüntette volna az egyházi önkormányzati gyűlések nyilvánosságát, lehetővé tette volna, hogy a szuperintendens a birodalom bármely egyházvidékéről való lehessen (értsd: a magyar szuperintendatúrák élére osztrák, morva stb. nemzetiségű pap is kinevezhető), illetve rendelkezett volna arról, hogy a felekezetenként öt fős főegyháztanácsok (konzisztóriumok) tagjait a császár nevezze ki, hivatalukat életfogytig viseljék, s jogállásuk megegyezzék az állami tisztviselőkével. Az egyházi önkormányzatba durván beleavatkozó javaslatot négy református és három evangélikus egyházkerület visszautasította, s csak egy lutheránus kerület szavazott mellette. A tervezetre született szinte azonnali válaszként Révész Imre református lelkipásztor kiadta A protestáns egy ház alkotmány alapelvei című munkáját, amely tételesen kimutatta a tervezet bevezetésének jogi lehetetlenségét. Az Entwurfot vitató egyházkerületi gyűlések légköre, s maga az elutasítás ténye is megtorló intézkedések meghozatalára késztette a kormányt: a tiszántúli református egyházkerületi gyűlés elutasító válaszára reagálva például megtiltották a debreceni református főiskola nyilvánossági és érettségiztető jogát. Thun és a kormány vajmi keveset törődött az egyházkerületek válaszaival, az előzetes megküldést kizárólag üres formaságnak tekintették. 1859. szeptember l-jén megjelent a Császári nyíltparancs a két hitvallású evangélikus egyház belszerkezetét, iskola- és oktatásügyeit
