Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Szabadi Sándor: Szemben az árral

Talán azért is olyan szép Virginia Woolf: Orlando-ja, mert regénye változatos színteréül a fejlődő és újabb felismerésekre jutó emberi szellemet választotta. Még érdekesebbé teszi írását az a törekvés, hogy korok lelkületét rokonságba hozza az emberi szellem fejlődésével. A filogenetika törvényének, hogy t. i. az ontogenesis (az egyed fejlődése) megismétli a filogenesist (a faj fejlődését), ilyen irodalmi ábrázolása nem egyedülálló: Madách is ezt teszi Az Ember Tragédia)tá-ban. Orlandó fejlődésének befelé néző fázisában úgy látja, hogy „a hírnév olyan, mint egy szűk köntös, amely bilincsbe veri a testet; mint egy ezüst ing, amely összepréseli a szívet... a Wrnév elnyomja és mintegy megköti az embert, míg a homály valóságos ködfátyolként borul rá... megszabadít a gyűlölet és irigység mérgétől, s a bőség és nagylelkűség tiszta nedvét árasztja ereinkbe; s a homály lehetővé teszi, hogy úgy adjunk, hogy ne várjunk köszönetet, és úgy kapjunk, hogy ne kelljen hangoztatni hálánkat. Ez volt minden nagy költő útja... Shakespeare is így írt, a templomépítők így építettek, névtelenül, s nem törődtek sem köszönettel, sem hímévvel, hanem csak munkájukkal nappal, s talán egy kis sörrel éjjel...[...] Hímévre törekvés és homályban maradás emberi vágya között az egyensúlyt a másik emberhez való kapcsolat jelenti. Jézus tanítványai rangvitájában - hogy ki lesz közülük az első Isten országában kimondja a korszakokon átnyúló emberi becsvágy kielégítésének egyetlen helyes módját, s ezzel maradandó programot tűz az emberi törekvések elé: ,/lki nagy akar lenni közöttetek, legyen a ti szolgátok." Naggyá válni a másokért végzett szolgálatban: ennek az üzenetnek a nyomán szintézisre juthat individualizmus és kollektivizmus, korunk mesterségesen - politikailag is! - kiélezett és alapjában hamis alternatívája. Az árral szemben úszni azt is jelenti: küzdeni emberi kapcsolataink őszinteségéért és tisztaságáért. Ott, ahol a régi értékeket kisöpörték, újakat pedig nem tudtak felfedezni; ott, ahol a szociális lelkületet felváltotta, nem pedig kiegészítette a szocializmus intézményes formája; ott, ahol egy új világ megteremtéséért vívott küzdelemben a zászlóvivők egyetlen óhaja az egyéni meggazdagodás; ott, ahol az őszinte barátságot helyettesítik az elvtársiasság elvont, eszméjével vagy a haverság érdekszövetségével - ott az emberi kapcsolatok őszintesége és tisztasága is megromlik: az emberi kapcsolatok eldologiasodnak és személytelenné válnak, és megváltozott politikai viszonyok között is károsan tovább hatnak. De ez csak a kezdete annak a folyamatnak, mely a „homo homini lupus" társadalmához vezet: ahol mindenki mindenkinek ellensége, bizalomról, szavahihetőségről, hűségről nem lehet szó; az életnek az általános emberi követelményeit felváltják a vadon törvényei. Talán ez ellen az áradat ellen a legnehezebb küzdeni, mert a társadalmi boldogulás feltétele a beilleszkedés - és hiába üldözné is a korrupciót a jogrend, ha az erkölcsi világrend alapjaiban megrendült. Aki mégis vállalja a küzdelmet, szükségszerűen idegen marad, sőt ellenséggé válik. A „vétkesek közt cinkos, aki néma" (Babits) túl nagy követelménynek tűnik manapság, pedig emberi kapcsolataink tisztaságáért és őszinteségéért küzdeni csak ilyen elszánással lehet. Ezért szívből üdvözöljük a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996-ban megjelent körlevelét („Igazságosabb és testvériesebb világot!") „a hívekhez és minden jóakaratú emberhez", mely ilyen tisztulásra buzdít a mai magyar társadalomban. Ebben a homályos és sokszor egészen besötétedő korban felragyog itt-ott egy kis világosság. Ilyen fényt hozott Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja című kisregénye személyes kapcsolatokban hajótörést szenvedett világunkba. Montemayor márkiné évekig reménytelen szeretettel küldözgeti leveleit elhidegült leányának; Esteban elveszti ikertestvérét, s mindnyájunk nevében kiáltja: „Egyedül vagyok, egyedül, egyedül." Mindenki a másikban látja életének biztos révét, de ez a rév a magányosságnak ebben a szomorú világában mindig csak cél és remény marad - elérni egészen soha nem tudjuk ezen a földön: „Nemsokára mi is meghalunk... minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincs szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az