Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés

tani. A legtöbb népnél azonban csak az irodalmi nyelvi kezdetek többé-kevésbé jelentós emlékeit (főleg bibliafordítások és vallási iratok) hagyta hátra a reformáció, majd évszázados megszakítások következtek. Azoknál a protestáns (finnek, észtek, lettek) vagy részben protestáns (szlovákok) népeknél, ahol az anyanyelvi írásbeliség a XIX. században jutott az önállóság magaslataira, ezek az emlékek nagy becsbe kerültek. Ahol viszont az ellenreformáció nyomán eltűnt a protestantizmus (szlovének, horvátok, románok), a vallási válaszfal mögül inkább kuriózumokként tekintettek rájuk vagy felemásan viszonyultak hozzájuk. Egyedi típus a lengyeleké, ahol adva volt a nyelvi-irodalmi folytonosság, de a vallási nem, így a kiemelkedő protestáns alkotók munkássága felekezeti azonosságtudatot természetszerűleg nem erősített (M. Rej, J. Kochanowski). Kiemelkedő példa, szintén külön típus Comenius, a cseh nyelv magasszínvonalú művelőjeként, ám munkássága - egyszersmind protestáns tradícióként jóval halála után integrálódott a nemzeti kultúrába. Visszatérve hozzánk, magyarokhoz, a XLX. században uralkodó liberális teológia tudvalévően háttérbe szorította a hitvallásokat, minek következtében halványodott a protestáns azonosságtudat hittani összetevője, a felekezeti különállást elsősorban nem ez, hanem az említett múltértelmezés és kulturális tradíció hangolta. Innen érthető meg, hogy a reformációtól folytonos három protestáns ágazatra máig jellemző azonosságtudat jórészt a múlt században alakult ki. Változatlanul kérdés azonban, mi a protestáns kultúra? Mi határozza meg protestantizmus és művelődés viszonyát? Ki és miért kötődik a protestantizmushoz kulturális azonosulással? Nehezen megválaszolható kérdések ezek, jóllehet sokan és sokszor gazdag tartalmakat fölhalmozva feleltek rájuk. Válaszunk egyik lehetősége problémakörök és gondolatok köré csoportosítaná az ismereteket. Az így számbavehető ismeretek azonban megdöbbentően hiányosak, és ma még meghiúsítják ennek a lehetőségnek a teljesítését. Marad a másik, mely többnyire kénytelen a krónikás áttekintés felületibb megközelítésével élni. Az ismeretek helyett még így sokszor meg kell majd elégednünk kérdésekkel. Különösebb fenntartások nélkül minden korban lehet az egyes ember protestáns kulturális kötődésről beszélni, ha a családban protestáns nevelésben részesült, egyháztag, protestáns iskolába járt, neveltetésével nem fordult szembe, de legalábbis nem tagadta meg. Természetesen egyik tényező sem kizárólagos, és ezek nélkül is lehet azonosulni egyéni döntésként a protestantizmussal. Végsősoron a kereszténység sajátos fölfogásáról, pontosabban fölfogásainak „családjáról" van szó, amely megmutatkozhat a gondolkodásban, a bölcseletben, a világnézetben, a világszemléletben, az erkölcsben. Értelmezésemben azonban nemcsak a magas vagy hivatásos kultúra, hanem a populáris és a népi kultúra is figyelembe veendő, azaz a hétköznapi élet, a mentalitás, viselkedés, szokások, egészen olyan mozzanatokig, mint például a jegygyűrű balkézen hordása esküvő után is, ami nálunk eredetileg protestáns jellegzetesség, vagy a kereszt helyett a fejfa mint sírjel. A paraszti hagyományban koronként és vidékenként változva, felekezeti azonosságot jelenthet az öltözködés, az étrend, az ünnepek megülése, sőt a nyelvjárás is. Ezek a példák jelzik, hogy a kör nemcsak a közvetlen vallási vonatkozásokat, de nem is pusztán teológiaiakat foglal magába. Német nyelvterületen a reformáció háromszázados évfordulója adott alkalmat először a protestáns műveltség általános ünneplésére (1817). Nálunk még száz esztendőt kellett várni ugyanerre, bár példánk élőbbről is akad, mint a Vizsolyi Biblia kiadásának háromszázadik évnapja, ami nemcsak református alkalom volt (1890). A magyarnyelvűség miatt mégis elsősorban a reformátusokra jellemző a kulturális múlt ünneplése, szemben a mindig többnyelvű evangélikussággal. Am századunkban az ünneplésnek, az emlékezésnek és a kulturális teljesítményekre hivatkozásnak valóságos inflációja figyelhető meg. Különösen 1950 után, amikor beszűkültek a protestáns művelődés lehetőségei, igen gyakran hivatkoztak a nagy múltra. Tegyük hozzá: akkor gyakran csak így lehetetett ápolni a nemzeti tudatot. Elgondolkoztat azonban, hogy a most általam taglalt témakör az idén már kiemelten szerepelt a református világtalálkozó programjában, jelenleg témája a párhuzamosan folyó balatonszárszói református értelmiségi találkozónak, és tervezik az őszi protestáns napokra is. Mit lehet mondani ilyen sűrű alkalmakon? Az ismétlés csak akkor igazán a tudás anyja, ha önelégültség és öndicséret nélküli, tárgyilagosságra ás kritikára törekszik. Mindenféle megbántást kerülni szeretnék, de el kell mondanom, hogy a fölsorolt kívánalmak gyakorta teljesületlenek. Sokakkal együtt meggyőződésem a szellemi épülés elemi feltételeiről, hogy - ha csak lehet - kerüljük az ismétlést. A tartalmi kérdések fölvetik a kulturális kánon és vele együtt a kulturális értékrend mibenlétét. Az eddigiekből következik, hogy a nemzeti műveltségen belül egyaránt el kell fogadnunk egy protestáns és egy katolikus színezetű kánont és ugyanígy történelemértelmezést is. Sőt a protestáns címszó alatt föltehetően többet is találunk, rendszeres számbavételük