Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés

azonban mostanáig nem történt meg. Úgyszintén számon tartjuk „hitünk hősei"-t, jóllehet jelentós számban a katolicizmussal összetűzés áldozatai vagy győztesei, valójában egy „protestáns hagiografia" alakjai, azaz egyetemes keresztyén hagyományt folytatnak (nostrae confessionis heros). Kérdés: miként gondolkozunk ma az ökumené fényénél a vallásháborúk szereplőiről? Értékrend nincs viszonyítási pontok nélkül. A magyar protestantizmus kulturális teljesítményt mérhetem önmagához, ez azonban nem elegendő. Többvallású társadalom lévén, sokkal árnyaltabb eredményhez jutunk protestáns-katolikus összehasonlítással, ismételten hangsúlyozva a nemzeti művelődésen belül a részek kiegszítő szerepét, nem pedig az egymás ellen feszülést. Magától értetődik a még szélesebb viszonylat, a nemzetközi összevetés. Önképünket ez utóbbi teszi teljessé. Azonban bármely „hiánylisá"-val óvatosan kell bánnunk, kizárólagosan nem irányíthatja tájékozódásunkat, mert óhatatlanul egy általános fejlődésmodellt sugallna, ami pedig nem létezik. A mérce a mindenkori korszerűség, az eredetiség és a színvonal, ami nem föltétlenül jelenti különböző európai minták követését, netán utánzását, noha azok szem elől tévesztése sem kívánatos. 1. Protestantizmus és magyar művelődés kapcsolatának történetében az első szakasz a reformáció kezdetétől a XVII. század elejéig tart. Irodalomtörténeti és egyháztörténeti kutatásoknak köszönhetően sokat tudunk róla. A középkorvégi magyarnyelvű kéziratos irodalom beletorkollik az erazmisták, majd a reformáció anyanyelvűségi programjába, és az utóbbival diadalra jut. Maga a reformáció a lutheri irány műve, azaz a későbbi református vagy antitrinitárius vidékek előbb mind evangélikusok voltak. Erre azért nem fölösleges utalni, mert a református múlt számbavételébe nem egyszer belekerülnek a halálukig lutheránusnak maradó reformátorok is (Szkárosi Horvát András, Bornemissza Péter). A reformátori hagyomány természetesen közös, ám a distinkció a történeti hűség követelménye. Annál inkább, mert a reformáció eredményeit megszilárdító kiemelkedő személyek viszont majdmind reformátusokká lettek. Ide sorolom Szegedi Kis Istvánt, a mindenkori kortársi viszonylatot tekintve, külföldön legismertebb magyar protestáns teológust. Itt foglal helyet Méliusz Juhász Péter, Károli Gáspár és Szenei Molnár Albert is. A stabilizálás tényezői a nyomda- és iskolaalapítások, az alsófokú iskolák szintjének megemelése. Majdminden később tartós hírnevű protestáns kollégium előzménye ismert a korból, melyet e tekintetben Bethlen Gábor bőkezű gyulafehérvári főiskola-alapítása zár (1622). Külön fejezet illeti az antitrinitráius irány első nagy teljesítményt, legalább Dávid Ferenc, Heltai Gáspár és Bogáti Fazekas Miklós nevét megemlítve. Á szellemi körkép igen színes. Méltó folytatása a késő középkor kulturális teljesítményeinek, az egyre nagyobb létszámú nyugati egyetemrejárásnak, a magyarországi egyetemalapításoknak, az itáliai reneszánsz kapcsolatoknak, a könyvnyomtatás korai kezdetének. A vallás közügy volt, a hitvitákat nem egyszer a legteljesebb nyilvánosság előtt folytatták, olykor mezővárosok piacterein. Hazai főiskola hiányában a prédikátorok Nyugat-Európában fejezték be tanulmányaikat, ezért néhány év alatt Magyarországon is ismertté váltak a reformáció központjaiban fölmerülő teológiai kérdések, kezdeményezések. A szereplők között számos irányzat híveivel találkozunk flacianusoktól filippistákig, Zwingli, Bullinger, Kálvin követőivel és irénistákkal is. A reformáció kulturális teljesítménye a nemzeti tudatot több, hosszú időn át befolyásoló elem, mint pl. az ország sorsa rosszra fordulásának, különösen a török veszedelemnek Isten büntetéseként való fölfogása, a kiválasztottság tudata, a zsidó-magyar párhuzam, az alkotó értelmiség prófétai beállítottsága, a zsarnokkal való szembeszállás gondolatának megerősödése. 2. AXVII-XVIII. századot két nagy európai vallási áramlat, a puritanizmus és a pietizmus járta át. Mindkettőnek voltak fontos kulturális és társadalmi vetületei is. Nem kevésbé meghatározó, hogy ez a korszak az ellenreformáció is, annak különböző változatai mindvégig éreztetik hatásukat. Az utóbbi körülmény már önmagában eltérést jelent a puritanizmus és a pietizmus nyugat-európai helyzetétől. E két szellemi irány keletkezése és kölcsönhatása mővelődéstörténetileg jól ismert. Mindkettő nálunk is a reformációt tökéletesítő igénnyel lép föl, itt is évtizedekkel korábban jelentkezik a puritanizmus, a XVIII. század elejétől azonban szorosan összefonódik a hatásuk. Befogadásuk szinte teljesen párhuzamos abban, hogy íve hamarosan lehajlik, érvényesülésük részleges lesz, nem követi tovább a nyugat-európai mintákat. Az okok a hazai kulturális és társadalmi élet csekély differenciáltságában, az egyházi intézményrendszer szegényességében és az ellenreformációnak a protestáns egyházakat szorosabban egymásra utaló elrenyomulásában kereshetők. A protestantizmus számos jeles személyt adott a nemzeti kultúrának, de elmaradt az előző korszak közösségi önazonosságformálásának fokától, és nem tudott a katolikus magyar barokk nagyhatású állameszméjéhez hasonlót fölmutatni. A puritanizmus nálunk elsősorban az életvezetést és az egyéni kegyességet alakította. Befolyásolta az egyházszervezetet is, de társadalmi hatása meg sem közelítette az Angliában