Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Laborczi Géza: A Nyíregyházi Evangélikus Általános Iskola kálváriája Naplószerű töprengés

1996. április 1. Összevont szülői értekezlet az 5-ös iskolában. A megjelent 320 szülő közül 320 aláírásával kérte az egyházi átvételeit. Amikor beléptem hatalmas taps fogadott. Megint azt hittem nem vagyok ébren... 1996. április 2. A tantestület kérését, a szülők aláírását átadtam a polgármester asszonynak. Kértem, hogy terjessze az ügyet a képviselőtestület elé. Azt ígérte, hogy az egyik lehetőségként a testület elé terjeszti azt, hogy az egyház átveszi az iskolát. 1996. május 6. Az önkormányzat képviselőtestülete megszüntette az 5-ös iskolát anélkül, hogy említést tett volna arról, hogy a szülők és tanárok megkeresték az egyházat és mi az önkormányzatot. Ugyancsak figyelmen kívül hagyták az ügy újratárgyalását szorgalmazó több, mint 8 ezer aláírást tartalmazó helyi kezdeményezést. Most már nem csupán iskoláról van szó, hanem arról, hogy a hatalom hogyan bánik a választóival, hogy késő kádárista módszerekkel igyekszik egy polgári kezdeményezést a szőnyeg alá söpörni. Ebben a helyzetben, ha egyházként magukra hagyjuk a bajbajutottakat, krisztusi küldetésünkkel kerülünk szembe. Ezért úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk, nem vonjuk vissza átvételi szándékunkat. 1996. május 10. Megkaptam azt az ívet, amelyben 340 szülő és 41 pedagógus azt kéri, hogy Egyházközségünk 1996. szeptember 1-vel állapítson általános iskolát. 1996. május 13. Levelet írtunk a Jegyzőnek és a Polgármester Asszonynak, hogy az iskola alapításáról haladéktalanul kezdődjenek meg a tárgyalások. „Városalapítók Általános iskola nélkül?" címmel a nyilvánossághoz fordulunk. A helyi újságok, a rádiók a tv pontosan közlik nyilatkozatainkat. A helyi nyilvánosság betölti küldetését: a polgári kezdeményezés minden eseményéről tudósít. A demokrácia nem is működhet másként, mint úgy, ha a sajtó komolyan veszi ebbéli kötelességét. Kezdtem megtapasztalni, amit eddig is kétkedve fogadtam: a sajtó, a közhangulat nem önmagától „egyházellenes", hanem mert az egyház sem mindig tudja jól megfogalmazni üzenetét. Ha azonban van bátorsága a kiszolgáltatottak oldalára állni, ha világossá lesz, hogy nem önös érdekeiért küzd, hanem másokért, akkor legfeljebb a másik oldalon állók, az ellenérdekeltek gyanúja kíséri, nem pedig az általános elutasítás. Hosszadalmas, sokszor kilátástalannak tűnő vita kerekedett a város vezetésével. Volt ugyanis minden, ami a hatalom gyakorlásának - sajnos - klasszikus fegyvertárában megtalálható: fenyegetés, ígérgetés, megosztásra való törekvés. Es van félelem, kiszolgáltatottság a másik oldalon. A hatalom ezt akarta kihasználni. A tanárok, szülők saját félelmüket és előítéleteiket győzték le, amikor egyházközségünket megkeresték. Mit tehet ilyenkor egy keresztény közösség, amelynek semmilyen hatalmi eszköze nincs? Két fontos lehetőség azonban mindig adott: a fennálló viszonyokat összevetni Isten szavának minőségi követelményével és a tapasztalható különbséget, visszaélést tapintatos határozotsággal szóvá tenni, és a kiszolgáltatottak, a bajbanlévők oldalára állni. Úgy is fogalmazhatom, hogy ez az Isten szavából következő kritikai és korrekciós funkció felvállalását jelenti. Véleményem szerint természetesen ez nem valamilyen rosszul értelmezett klerikalizmust jelent, nem is az ún. „magasabb egyházi érdekek" megfogalmazását, hanem a krisztusi humánumot. A