Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Kulturális figyelő
A várakozás történetei Martin Buber: Haszid történetek. I-II. Ford.: Rácz Péter. Atlantisz, 1995. Paul Tillich írja: „Meg vagyok győződve arról, hogy a ker eszté nységg el szembeni ellenérzésn ek főleg az az oka, hogy a keresztények nyíltan vagy titokban Isten egyedüli birtokosá nak hiszik magukat . Ezért a várakozás elemét elveszítették, amely pedig olyan döntő volt a próféták és az apostolok számára... Egy embertársunkkal való találkozásra is várnunk kell. Az emberek közötti legbensőségesebb viszonyokban is van várakozás, nembirtoklás, nem-ismerés. Mert Isten végtelenül el van rejtve, ezért kell nekünk őrá feltételek nélkül várni. 0 számunkra csak olyan mértékben Isten, amennyire nem birtokoljuk Őt." Mit tanulhatok én, a keresztény, Embertől, a zsidótól? Hiszen úgy tudom, hogy én már birtokolom azt, amire ő még csak várakozik. Nekem több jutott - vélem -, neki kevesebb. És taníthatja-e az, akinek kevesebb van — legyen bár nagyon okos - azt, akinek mégiscsak több volna? Ha esténként, lefekvés után bele-belelapozunk a Haszid történetekbe (mert ez a könyv nemcsak megengedi ezt, hanem szinte megkívánja; folyamatos, teljesítményszerű olvasása kerülendő), érezni fogjuk a választ. Buber pasztellszínekkel festett caddikjai, akik áldást mondanak a holdra, sírva fakadnak a becsapott kisfiúval, megitatják a városok otthagyott szamarait, és az engesztelés napjának előestéjén egy síró csecsemő elringatása miatt elkésnek a közös imáról, és úgy halnak meg, hogy halálukkor fénnyel telik meg a gyászolók szeme, nos, ők válaszolnak a kérdésünkre. Ezek a rabbik, akik álmunkban fölszállnak a mennybe, nem jönnek le onnan üres kézzel. Nekünk is ajándékot hoznak, talán a legnagyobbat, amit ember embernek adhat: nagyon közel vannak hozzánk. Az igazság nem kettő, nem három, nem is az emberrel mérik. Az igazság egy. S annak a megfeszített názáreti fiatalembernek a szavai visszhangoznak a haszid mozgalom történeteiben. Nem tőle vannak, de ugyanazt látják és sokszor ugyanúgy értik, ahogyan ő látta, értette, tanította. S az ő legelső, és talán legnagyobb ajándéka is ugyanaz, mint e caddikoké: nagyon közel van hozzánk. Általuk megláthatjuk a megkerülhetetlen evidenciát: ha föl akarod emelni a másikat, először oda kell menned hozzá, oda, ahol ő van. Ha Tillich igazát belátjuk, és szeretnénk megérni a várakozásra, akkor azokhoz kell fordulnunk, akik ezt nagyon tudják. És Izrael számkivetettjei, Kelet-Európa védtelen síkságainak kiszolgáltatott haszidjai és caddikjai, ezt nagyon tudják. Akik ma már nincsenek, és utódaik sincsenek. A történeteik maradtak utánuk. És a reményük. Kovács Imre A Pest megyei evangélikus iskolák története Studia Comitatensia, 26. Művelődéstörténeti Tanulmányok, szerk. Farkas Rozália, Szentendre, 1996. 153 l. Magyarországi egyházaink a millecentenárium és a magyar iskolák ezer éves ünnepe alkalmából felhívásban kérték az egyházközségeket, egyházmegyéket és kerületeket, hogy írják meg, kutassák föl egyházi iskoláink történetét. Ennek a kérésnek tett eleget Detre János aszódi lelkész, Pest Megyei Egyházmegyénk esperese, amikor összefoglalta a megye evangélikus iskoláinak történetét. Egyháztörténeti áttekintés segíti a tájékozódást a reformáció utáni századokra vonatkoztatva és a kiépülő evangélikus iskolarendszert a magyarországi tanügyi rendelkezések és reformok összefüggésének egészében láthatjuk. A török uralom alatt elpusztult falvakat és városokat a Rákóczi szabadságharc után újra benépesítő telepesek, többségükben felvidéki szlovákok kisebb számban németek jellemzik. Az egyházi jelentések mutatják, mennyire fontos volt az iskola egyházunk számára. Lelkészeink képzéséhez hozzátartozott a külföldi tanulmányutak mellett az is, hogy
