Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Jávorszky Béla: Finnugorok Európában

JAVORSZKY BELA Finnugorok Európában Nemcsak a könyvnek, a gondolatoknak és a fölismeréseknek is megvan a maguk sorsa, egyéni története. Még az 1980-as évek elején törént, hogy Lassi Nummi finn költó'-barátom baráthegyi lakásának erkélyén mgismerkedtem Lennart Merivel. Szent Iván előtt jártunk, nyár volt, igazi hó'gutás idő, kókadtan csüngtek a lombok a késő délutáni napsütésben. Házigazdánk lakása addigra már jócskán megtelt a világ finnugor tájairól érkezett vendégekkel, s aki csöndre vagy levegőre vágyott, kihúzódott az erkély árnyékot adó oázisába. Finn szokás szerint oda vonultak félre a dohányosok is. Akkor és ott mutatott be Lasi Lennartnak, és késő este mi még mindig beszélgettünk. Először irodalomról és műfordításról, később Észtországról és Magyarországról, Finnországról és a finnugorokról, akiknek helyzetéről igazából az ő szájából hallottam az első drámai szavakat. A jövőt illetően persze mind a ketten borúlátóak voltunk, egyikünk sem hitte, hogy Európa keleti felén még ebben a században bekövetkezhet lényegi változás, nemhogy a vörös birodalom összeomlása. A történelem azonban rácáfolt borúlátásunkra. Keleti Közép-Európa fölött kiderült az ég, s egyszeriben számunkra is megkezdődhetett az elrabolt Nyugat-Európa visszahódítása. Ami ezután történt, az ma már történelem. Ahogyan az is, ami velünk, észtekkel és magyarokkal megesett. Sőt, valójában a fmekkel is, hiszen a változások őket sem kímélték, és ma Finnország sem ugyanaz, mint ami volt tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Nem az sem politikai, sem pedig szellemi, mentális értelemben. Ahogy mondtam, a kis finnugor népek tragédiába hajló történelméről és a finnugor sorsközösség fontosságáról nekem Lennart Meri beszélt elsőként, meggyőző erővel. Az ő történteit hallgattam az Európa nyelvi térképéről végleg lekerült vótokról és a nemzethalál végkifejlete felé sodródó livekről, akikkel később életem egyik megrázó élményeként én magam is kezet szoríthattam. Az északorosz tajgán helikopterekről legéppuskázott, vodkával tönkretett hantikról és manysikról, akiknek rénszarvas legelőit és ősi vadászterületeit az eltört olajvezetékekből föltörő gejzírek végérvényesen elpusztították. Mesélt a fertőzött halaktól harmincévesen májzsugorban elsorvadtakról, az anyanyelvüket félig vagy egészen elfeledtekről. Arról, hogy a kis finnugor népek körében két évtized alatt megfeleződött a nyelvet még beszélők aránya. És persze az észtekről, akik épp abban az időben szorultak kisebbségbe a saját fővárosukban, s akiknek szomorú jövőt jeleztek a demográfusok. A nemzethalál réme akkoriban náluk is megjelent már a kertek alján, s savós pillantásával be-beleselkedett a kocsmákba és a szülőszobákba.