Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Jávorszky Béla: Finnugorok Európában
Aztán megtörtént a régen várt csoda, a birodalom látványos összeomlása. S ma, jóllehet lehetnek kétségeink az orosz demokrácia komolyságát és erejét illetően, a negatív folyamat mégiscsak megfordulni látszik és kézzelfogható közelségbe kerülhet a keleti finnugor népek kulturális önállósága. Feltéve, hogy van még bennük erő, hogy fölismerjék saját nemzeti érdekeiket és igent mondjanak a változásra. Amennyire örvendetes azonban ez az ébredő finnugor öntudat, annyira elszomorító a három szuverén finnugor ország valamikori gazdag kapcsolatrendszerének leépülése, elsorvadása. A két világháború között - igaz, elsősorban néhány „megszállott" finn- és észtbarát jóvoltából - elevenen működtek a kultúrákat összekapcsoló hajszálerek, noha akkoriban állami eszközökkel nem igen segítették Őket. Működtek azonban a társadalmak, és az irodalom fontosnak tartotta, hogy fölfedezze mindazt, amit egy rokon kultúra nyújthat színben, eszmeiségben, gazdagodásban. Akkor számontartottuk és becsültük egymást. Finn és észt művészek indultak hosszú tanulmányutakra Magyarországra. Emlékezzünk csak Akseli Gallen-Kallelára vagy Yrjö Siipolára. Vagy az észt Ants Murakinra, aki festőként jött, hogy ellesse a magyar művészek mesterfogásait, és aztán nyelvünket megtanulva műfordító lett és lefordította a magyar szépirodalom színe-javát. Kosztolányi Dezső rajongva írt a Kalevaláról, Németh László tanulmányokban elemezte a később Nobel-díjas Frans Eemil Sillanpää regényeit, Gulyás Pál és József Attila a kalevalai költészet hatása alá került, Kodolányi János pedig, mint tudjuk, hosszú időszakokat töltött Finnországban. Akár jelképesnek is mondható, hogy ott fejezte be Juliánus barát, az őshazát fölfedezni indult szerzetes történetét. O maga is fölfedezni indult, s ha Magna Hungáriát nem is, Finnországot mégiscsak megtalálta a harmincas évek magyarsága számára. A népi írók eszményeik megtestesülését látták az észt és a finn társadalomban, olyan modellt, melyet okkal és joggal állíthatnak követendő példának a magyar közvélemény elé. Csodálták a finn és az észt demokráciát, az ott tapasztalt türelmet, kitartást, szociális gondolkodást, és nem utolsósorban a kultúra feltétlen tiszteletét. Ma is viszonylag kevéssé ismert tény, hogy például Észtországban már az 1930-as években írói fizetésben részesült szinte minden valamirevaló író, méghozzá egy igen egyszerű ötlet, egy a dohány- és szeszjövedékek mérhetetlen állami hasznát megcsapoló kulturális alap jóvoltából. Ma, visszatekintve erre az időszakra, újólag megállapíthatjuk, hogy Kodolányinak és a nép íróknak volt mivel példálózniuk. És azt is hozzátehetjük: bárcsak Magyarország is a „finn útra" lépett volna! Az 1920-as, 30-as években ugyanis nem csupán a demokrácia vizsgázott jelesre Finnországban és Észtországban, hanem a kisebbségpolitika, az iskolapolitika, a szociálpolitika, a gazdaságpolitika is. Ismeretlen volt az írástudatlanság. Mind a két ország példásan korszerű törvényekkel védte kisebbségeit. A szociális biztosítási rendszer sok tekintetben megelőzte a svédet, nem volt nagybirtok, és az egy főre eső nemzeti termék a legkiugróbbak közé tartozott Európában. Olcsó volt a tanulás, aminek köszönhetően az egész kontinensen Lettország után Észtországban volt a legmagasabb az ezer főre eső diplomások száma. És akkor nem beszéltünk még az élet minőségéről, a társadalom mélyén gyökerező demokratikus hagyományokról. A munka becsületéről, arról a ma is megtapasztalható légkörről, melyben a paraszti munka az egyik legmegbecsültebb foglalkozás. Ezek az értékek ma is modellként szolgálhatnának Magyarországnak. Csakhogy Kodolányiéknak a finn és az észt példa nem csupán gyakorlati kapaszkodó volt, hanem szellemi védőpajzs is, egy új kultúrkör lehetőségének a fólvillantása. Ez a kultúrkör egyszerre támaszkodhatott a nyelvrokonságon alapuló rokonszevre,
