Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés

tenni a mai magyar társadalomban. Ha nincs az egyházaknak társadalmi programjuk, hogyan legyen kulturális? A teológia nyelvére fordítva a szót, missziói programjuk sincs. Hogy visszakértek és kaptak iskolákat, nem az, legfeljebb része lehet, egyelőre csupán lehetőség. Nyilvánvalóan rövid idő 6-7 esztendő, tovább azonban nem szabad várni a döntésekkel és válaszokkal. Befejezésül a szemléleti és tartalmi változások három lehetséges területét emelem ki. 1. Ajelenlegi egyházi törvények és a gyakorlat nem teszi lehetővé a laikusok (világiak) felelős és komoly súlyt jelentő befolyását az egyházi életben. Magam is azokkal értek egyet - most a történeti okokat nem feszegetem -, akik a két nagy protestáns egyház „elklerikalizálódásáról" beszélnek. A laikus fél helyzetének lényeges változása vonhatja maga után az egyház és az értelmiség kapcsolatának gyümölcsöző változását. A jelenlegi körülmények nem vonzzák a kultúrairányító és kultúrateremtő értelmiséget. Nem teszik lehetővé számára klasszikus hivatásából a mindenkori kritika gyakorlását sem, azaz a belső, a „kebelbéli" és nem a külső, csekély felelősségű bírálatét. Ne gondoljuk, hogy ez együtt jár a vallásgyakorlatból való kirekesztődéssel. Sok példa van arra, hogy valaki hívő egyháztag, de értelmiségi létének ehhez nincs vagy alig van köze.Természetesen ez a forma is lehet nemcsak egyéni, hanem egyházvezetői elképzelés is. 2. Az 1990. évi fordulat után érthető, hogy minden egyház fokozott gondot fordított saját állapotára, hangsúlyozta külön jellegét. Mostanra azonban mintha megmerevedett volna a befelé fordulás, és alig élnek a felekezetközi kapcsolatok fölszabadult lehetőségeivel. Az összefogás, legyen annak területe sajtó, könyvkiadás vagy együttes társadalmi föllépés, ritka. Tisztában vagyunk azzal, hogy milyen feszültséget jelent és ellentmondásoktól sem mentes a felekezeti gyökerű műveltségteremtést és az ökumené érvnyesülését egyidejűleg ösztönözni. Ezért elengedhetetlen a korszerű tartalom meghatározása, a „határok" kijelölése, a felekezeti sáncok mögé húzódás hosszabb távon nem lehet termékeny, a kultúrában különösen nem. 3. Új statisztikai és földrajzi szemléletre is szükség van. Rögzült az 1910-es népszámlálás vallásföldrajzi képe, és a „legfrissebb" adatok is 1941-ből valók. 1990-ben a népszámláláskor elmaradt az egyházhoz-, valláshoz tartozásra rákérdezés (az akkori Csehszlovákiában például megtörtént). Az alkalom nem tér vissza, de nem kell nagyon sajnálni, mert az egyházakkal kapcsolatos irreálisan fölfokozott társadalmi várakozást tükrözné, nem a valódit. Azóta többféle közvéleménykutatási adat került forgalomba. Az egyházak akkor cselekednének helyesen, ha ezek és saját adataik birtokában áttekintenék és közzétennék azokat a számokat, amlyekre felelősen lehet hivatkozni és támaszkodni. Elképzelhető többlépcsős adatsor is, amely lehetőség szerint tükrözné az utóbbi félévszázad foglalkozási, társadalmi, földrajzi, nemzetiségi átrétegződését, egyáltalán a szekularizáció hatásait. A reformátusokban többé-kevésbé tudatosult, hogy a valamikori földbirtokos és gazdaréteg, az egyháztagság meghatározói társadalmilag megsemmisültek. Az evangélikusok tudják, hogy a kitelepítések majdnem teljesen megszűntették a többnyelvű egyházat, és szinte eltűnt a meghatározó, több nemzedék óta városi polgárréteg. Mindkét egyházban Budapest világvárossá növekedésével számolnak már a századelő óta. Az 1950 után keletkezett új iparvidékek igényeiről viszont - ismert okok miatt - ritkán eshetett szó, így jóval kevésbé tud arról a vallásos közvélemény, hogy nemcsak az Ormánság őslakossága tűnt el, hanem több más vidék falvaiban is komolyan megfogyatkozott (pl. Abaúj, Bakony térsége). Békés megye ugyanúgy elvesztette hagyományosan protestáns többségét, mint a református Debrecen. (Az egyházakhoz kötődő népességre gondolok.) Magyarország vallási képe 1910-ben igen összetett volt. Ma ugyanezt mondhatjuk, de egészen mások az arányok, és az már valóban tudatosult, hogy még több az egyház, felekezet, vallási közösség, csoport. Á látszat ellenére sem mondunk ellent előadásunk főtételeinek az utolsó, megkerülhetetlen kérdéssel: vajon mekkora az a legkisebb lélekszámú közösség, amely még önálló műveltségteremtő erő lehet? Az egyházak jelenlegi elesett állapotából való fölemelkedésének számos tényezője van, köztük találjuk a művelődéshez való viszonyt is, mint nem a legfontosabbat, de el nem hanyagolható! Megújulása az eddig elmondottakon túl csakis a teljes protestáns múlttal való kritikai szembesülésben lehetséges. Ebből nem hiányozhat a közéleti, erkölcsi, hitbeli, teológiai és természetesen a kulturális számvetés sem. Az utóbbinál maradva, nem gondolom, hogy „karizmatikus személyre" kellene várni. Ilyenekről sokat beszélnek, de ritkán bukkannak föl a világtörténetben. A tekintélyelvi útmutatás pedig - bízom benne - továbbra is idegen lesz a protestáns mentalitástól. Inkább sokak kitartó fáradozására van szükség. Magam is ebbe a sorba kívántam beállni, hogy megragadva az ünnepi alkalmat - reményem szerint - elgondolkoztassam tisztelt hallgatóságomat.