Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés

olvasmány, aminek jogosultságát nem vonjuk kétségbe. Bár alapos áttekintésünk nincs, talán nem járunk messze a valóságtól, ha a rádió és a televízió vallási adásairól hasonlót feltételezünk. Protestantizmus és műveltség kapcsolatának azonban valamilyen fokon helyet kellene kapnia a világi tömegkommunikációban is, nemcsak az egyháziban. Megítélésünk szerint ez ma esetleges és kiszámíthatatlan. Oka elsősorban a közelmúlt évtizedeinek fentebb vázolt öröksége. Egyúttal a tömegkommunikációban találkozunk időről-időre legtöbbször nyílt vagy burkolt vallás- vagy egyházellenességgel is, ami kihat a protestáns kulturális törekvésekre, jóllehet azok nem feltétlenül függnek össze közvetlenül sem a vallásokkal, sem az egyházakkal. A sorban utoljára hagytuk az iskolát, mint szempontunkból a legfontosabb és részletesebben szemügyre veendő intézményt. Az iskolákban a mai magyar helyzetet tekintve, véleményünk szerint a protestáns műveltség jövőjének három fontos területe a következő: a hitoktatás minden fokon, melynek része az egyháztörténet és az erkölcstan is; maguk a középiskolák, mint a legfogékonyabb évjáratok általános nevelésének és sokoldalú oktatásának helyszínei; és végül a szakmailag vegyes egyetemi és főiskolás kollégiumok speciális programokkal a minőségi értelmiségnevelés betetőzéseként. (Van negyedik terület is, az ifjúsági egyesület, melynek lehetőségeit előbb általában mérlegeltük.) Ismerve az iskoláknak a jelenlegi protestáns azonosságtudatban elfoglalt komoly súlyát, röviden ismét pillantsunk a múltba! Sokszor és büszkén emlegetjük, mert sok jeles tanítványt láttak falaik között, a méltán nagyhírű kollégiumokat és líceumokat, de arról már jóval kevesebbet hallani, hogy a neves diákoknak mennyi konfliktusuk volt az alma materekkel. Csokonait kicsapták Debrecenben. Kölcsey szigorúan bírálta a debreceni szellemiséget, amivel Kazinczy sem volt kibékülve. Petőfi és Arany félbehagyták tanulmányaikat. Ady váltogatta az iskolákat. Ugyanezt tette Móricz Zsigmond is, aki Nyilas Misi története kapcsán akár hálátlansággal is vádolható. Ravasz László azt írta Szabó Dezsővel vitatkozva, hogy a magyar protestantizmus problémája az, hogy Szabó Dezsőket nevel. Helyénvaló a kivételes egyéniségekre és seregnyi pozitív példára figyelmeztető ellenvetés, ám a tényeken nem változtat. A kérdés pedig nem csak a tanulmány első részében, de itt is érvényes, most már nagy általánosságban is: miben állt a protestáns középiskolák protestantizmusa? Amíg a líceumokban és a kollégiumokban általában teológiai képzés is folyt, nem kérdéses, hogy tartalmilag ez volt a központi meghatározó. A polgári korban pedig a szabadelvűség adta a protestáns iskolák karakterét, akár a korabeli protestantizmust, amit kiemelt, hogy a nagyszámú és főleg szerzetesi katolikus iskolát ugyanez nem jellemezte. Aprotestáns nevelésben kitüntetett helye volt a polgári szabadságjogok tiszteletének, továbbá a magyar függetlenségi eszmének, a nemzetvallásnak, s gyakran a legkevesebb gondot fordították a hittanra. Kissé félve kérdezem, mert nem tudom megkerülni, vajon tényleg mind olyan színvonalasak voltak ezek az iskolák, mint a visszaemlékezek és olykor a történészek állítják? A múlt században fokozatosan megjelenő állami szakfelügyelet levéltárakban lapuló jelentései nem mindig tanúsítják, ám ez éppúgy nem felekezetspecifikus vonás, mint az sem, hogy az emlékezések visszatérő alakjai a szakmailag és humánusan kiemelkedő tanáregyéniségek. A szabadelvű szellem addig jellegzetes meghatározó, amíg a klasszikus szabadelvűség alapértékei be nem épülnek az egész közoktatásba. Sok évtizede ez a helyzet. Az alapértékeket természetesen megtartva, mi legyen akkor a protestáns iskolák többlete ma, aminek - meggyőződésünk szerint - hatnia kell a jövendő kultúra teremtésre? Az evangélikus és a református egyház a közelmúlt években visszakapott iskolákat, melyek jelentősége az ország összes oktatási intézményhez mért alacsony számarányánál jóval nagyobb lehet. Egyelőre azonban még nem világos, hogy az egyházi iskolák a széleskörű társadalmi szükségletet, tehát a vallásosság körét is meghaladót vagy a saját utánpótlást részesítik előnyben. Az előző megoldás a társadalomban arctalan fóloldódás, a második az elszigetelődés veszélyét hordja magában. Ha mindkettőt megpróbálják, a helyzet akkor sem sokkal könnyebb, tisztázni kell az arányokat, a feladatok kapcsolatát és még számos nehéz oktatáspolitikai meg módszertani kérdést. Maradna a keresztény szellemiség és a minőségi követelmény? Az utóbbit segítheti, hogy viszonylag kevés iskola van, ahová talán könnyebb előteremteni a színvonalhoz szükséges anyagi és személyi föltételeket. Az előzővel kapcsolatban meg kell kérdeznünk, mi lesz a felekezeti jelleggel? Protestáns történelemszemlélet, mentalitás és kulturális kánon ha vitatott formákban is, de - létezik, de református műelemzés vagy evangélikus matematika nyilvánvalóan nincs. Mindez valamilyen módon része annak, hogy az oktatás világszerte gyorsan változik, forrong, újabb és újabb válságokkal küszködik, folyamatosan szembenéz azzal a választási kényszerrel, hogy az előző időszakokból milyen ismereteket és értékeket vigyen át a következőbe. A jelenleg adott magyarországi helyzetben még egy átfogó konkrét kérdés merül föl.Valószínűleg könnyebben születnének döntések, ha az egyházak pontosan tudnák, mit akarnak