Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés

idején kölcsönösen segélyező szolidaritás. Ám ez nem azonos az újkor nagyméretű társadalmi szegénysége anyagi és erkölcsi problémáinak enyhítésével. A Protestáns Szemle első világháború előtti évfolyamait lapozgatva, jól látszik, mennyire foglalkoztatta a protestáns közvélemény formálóit a szocializmus gondolata, de abból tettek nem következtek. A keresztényszocializmust előzményeivel együtt katolikus ügynek tekintették. A hozzá, majd később a kereszténydemokráciához fűződő társadalmi vagy politikai szerveződéseket felekezeti kezdeményezésnek tartották, amit a liberális tradíció elutasított. Az utóbbi sokáig hozzájárult ahhoz, hogy az egyre növekvő társadalmi és nemzetiségi feszültségeket protestáns körökben ne vegyék igazán komolyan, azok megoldása a század elején nem szerepelt a hazai protestantizmus sürgetően fontos kérdései között. Ezen az állásponton a német és a holland példák sem változtattak. A kérdéskör tele van „fehér foltokkal". Vizsgálatra várnak például Ravasz László idevonatkozó nézetei, földerítendő Prohászka Ottokárral való kapcsolata, a karitatív intézmények története éppúgy nincs megírva, mint a második világháború alatt rövid életű, ökumenikus beállítottságú Magyar Evangéliumi Munkásszövetség (MEMSZ). 5. A totalitárius rendszerek kulturális befolyásáról keveset tudunk mondani. A fasizmussal szemben a magyar protestantizmus - bár aktív ellenállásra ritkán került sor - meg tudta védeni szellemi önállóságát. Megjegyzem, ez a kérdéskör is föltáratlan. A tartósan berendezkedő kommunista diktatúra első intézkedései között szüntette meg az egyházak műveltségi befolyását az iskolák államosításával és az egyesületek föloszlatásával. Aprotestáns értelmiség nagyobb része megfélemlítve szétzilálódott. Á magyar művelődésen belül fokozatosan fakulni és erőtlenedni kezdett a protestáns színezet. Azt, hogy nem tűnt el teljesen, elsősorban az előző évtizedek személyi és szellemi tartalékainak köszönhette. Amikor az 1970-es évek végén engedélyezték egyházi kiadású kulturális folyóiratok megjelenését (Confessio, Diakonia), a munkatársak töredékét alkották a két világháború közöttieknek, utánpótlás alig mutatkozott. Egy folyóirat műveltségszervező szerepére szemléletes példa a legkeményebb vallásellenes éveket túlélő Vigília, hiszen ha szűk körben is, de köré gyülekezve alkotott egy katolikus értelmiségi csoport, amely olyan, messze felekezeti határok fölé emelkedő költőt tudott magáénak, mint Pilinszky János volt. Talán az időbeli távolság túl rövid annak megválaszolásához, hogy a kiemelkedő kortárs alkotók közül kinek és miért elevenedtek meg a nyilvánosság előtt is protestáns kapcsolatai vagy kulturális vonzalmai (Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Jékely Zoltán), mások miért nem tudatosodtak (Ottlik Géza). Arról fentebb szóltunk, hogyan erősödött meg 1950 után a múlt teljesítményeire való hivatkozás. Egyszer majd számot kell adnunk arról is, hogy a pártirányítás alá került történetírás az 1950-es években a német- és Habsburg-ellenesség, a függetlenségi és kuruc hagyományok túlhangsúlyozásával nem kívánatos „szövetségbe" vonta a hagyományos protestáns múltszemléletet. Sajnálatos, hogy egyházi körökből akadtak, akik nemcsak visszhangozták, de erősítették is ezt (pl. Bottyán János, Esze Tamás, Ottlik Ernő). Lehetséges, hogy egy adott nézőpontból tekintélynyerésnek látszott, hamarosan azonban beigazoldott az ellenkezője. Lesz-e ismét kapcsolat protestantizmus és magyar művelődés között? A múlt - számos kérdőjellel ugyan, de - belátható, folytatás nélkül azonban csupán értékes muzeális gyűjtemény, amellyel történetkutatói feladat foglalkozni. Pusztán abból, hogy a gazdag hagyománynak ösztönző ereje van, még nem következik a kérdésre igenlő válasz. Äjövő új, színvonalas és eredeti értékek születése nélkül elképzelhetetlen, a kapcsolat tartalmának és szerkezetének pedig át kell alakulnia. A választ a kultúrateremtő intézmények alkalmasságának szemléjével, közülük a legfontosabb kissé részletesebb vizsgálatával, és szemléleti változások javaslatával keressük. A család

1 mindenoldalú válságáról ma köztudottan és jogosan nagyon sokat írnak és beszélnek. Évezredes műveltségközvetítő és vele kapcsolatos műveltségteremtő szerepe napjainkban már kivételes, többnyire bizonyos civilizációs javak továbbadására zsugorodott. Változás ezen a téren számos erőfeszítés ellenére sem várható. A polgári társadalomban nélkülözhetetlen egyesületek közül a szempontunkból számbavehetők jelenleg erőtlenek. Számukhoz és sokféleségükhöz képest tagságuk csekély, kulturális profiljuk halvány. Lényeges tény azonban, hogy csaknem félévszázados kényszerű szünetelés után ismét működnek, és remény van erősödésükre. A szorosabban egyházakhoz kötődők mellett kívánatos az egyházi felügyelet nélküli szerveződések létrejötte is. A tömegkommunikációról és eszközeiről ugyanazt mondhatjuk, mint az egyesületekről. Az egyházi kiadású időszaki sajtó sok címéhez képest a példányszám viszonylag alacsony, még alacsonyabb ehhez viszonyítva az olvasók száma. Az egyházi könyvkiadók kis teljesítményűek, és akár az időszaki sajtó, elsősorban belső olvasóközönségre, tehát az egyházakkal szorosabb kapcsolatot tartó hívekre számítanak, ezért kiadványaik tekintélyes része vallásos-hitmélyítő