Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.
Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés
KÓSA LÁSZLÓ Protestantizmus és magyar művelődés A kereszténység egyetemes történetének kiemelkedő'jelentőségű eseménye volt a reformáció, a krisztusi tanításra ismételten rámutató kiigazítási kísérletek sorában - meggyőződésünk szerint - a legnagyobb, de mégis csupán az egyik. Ez azt jelenti, hogy kétezer év távlatait tekintve, nem abszolút mintaként értelmezzük, hanem „ajánlatként", „szabályozóként". Hiszen eredeti célját csak részben érte el, a katolicizmust ugyan önrevízióra serkentette, a keleti egyházat azonban alig érintette. Továbbá, bár sokáig a szembenállást és a tagadást hangsúlyozták benne, nem ez volt a lényege, hanem, hogy valamiért, reformátori szóhasználattal, az evangéliumi tisztaságért lépett föl. A Kárpát-medencébe érkezésünk óta eltelt ezeregyszáz esztendőnek kevesebb, mint felét tölti ki a magyarországi protestantizmus története, de épp olyan szerves része, mint a katolicizmus és az ortodoxia. Csakis azokkal együtt és történeti folytonosságban, egymást kölcsönösen kiegészítve érthető meg igazán. Ugyanezek a megállapítások érvényesek a kereszténység kulturális és társadalmi hatására is. Többvallású társadalmakban a felekezeti polarizálódás általában műveltségbeli gazdagodássaljárt. Nálunk a katolikus-protestáns kettősség meghatározó, egymásra vonatkoztatásuk nélkül a nemzeti kultúra képe hiányos, részint egyik jellegzetes vonása, részint nemzetközi kapcsolatainak egy hányada marad háttérben. Á nemzeti műveltségen belül elkülönített protestáns vagy katolikus művelődésről beszélni éppen ezért leszűkítés, absztrakció, de a nagyságrend még indokolttá teszi. Ellenben a protestáns művelődést felekezetileg tovább bontani elképzelhető, ám egyfelől fokozottan a partikularizmus veszélyével jár, amire a magyarországi protestantizmus különben hajlamos, másfelől a magyarországi protestantizmusban történetileg kialakult ökumené fontos és értékes alap, amire nemcsak az egyházak kapcsolataiban lehet építeni, hanem kulturális vonatkozásban is. Ezért nem beszélek most külön református vagy evangélikus művelődésről, hanem protestánsról, beleértve - amennyiben vannak ilyenek - a kisebb lélekszámú egyházak vonatkozásait is. Mindez nem jelentheti a protestantizmuson belüli felekezeti jellegzetességek mellőzését vagy lebecsülését. Szándékom szerint ezek közül a legfontosabbakról alább szó esik. Elöljáróban - bár ez most nem feladatom - csupán emlékeztetek néhány nem kulturális természetű jellemzőre, melyeknek azonban kulturális hatásai és következményei vannak, és európai összehasonlításban megkülönböztetnek bennünket. Az első az említett szoros kapcsolat a magyarországi protestáns egyházak között, ami különösen az evangélikusokra és a reformátusokra érvényes. Ez azonban sosem öltött olyan szervezeti formát, mint a német nyelvterületen az 1817-i unió után az egységesen evangélikusnak nevezett egyház. A második fontos jellemző, hogy a magyarországi protestantizmus szigetjellegő, és peremhelyzetben van a nyugat- és észak-európai tömbprotestantizmushoz képest. Egyúttal a kelet-közép-európai térségben az ellenreformáció után csak az 1918 előtti Magyarországon találunk nagyobb lélekszámú protestáns lakosságot. Külön említem, hogy a reformátusok és az unitáriusok majdnem 100 %-os magyar etnikuma kiemeli nemzeti jellegüket, míg az evangélikusok négynyelvűsége (magyar, német, szlovák, szlovén) páratlan jelenség, és elüt a német meg skandináv nemzeti egyházaktól. Nem feledkezhetek el a protestáns családfa sajátosan magyar képződményeiről. Az egyik a hittanilag ugyan nem, de kulturálisan mindenképpen idetartozó unitárius egyház, az egyetlen antitrinitárius közösség, amely a reformációtól kezdve folytonos. A másik a svájci gyökerű nazarenizmus, amiből magyar parasztvallás lett. Tudatosítanunk kell azt is, hogy a protestantizmus nemcsak kultúrateremtő, hanem kultúraellenes is lehet. Elsősorban a fundamentalistának nevezett vagy azokhoz közelálló
