Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Kósa László: Protestantizmus és magyar művelődés

csoportokra jellemző az u.n. történeti egyházakon belül és még inkább az u.n. neoprotestáns, kis vagy szabad egyházakban a műalkotások és bizonyos civilizációs javak elutasítása nem esztétikai vagy tudományos alapon, hanem csupán azon, megfelel-e vallásos meggyőződésüknek és szentírás-magyarázatuknak. Ebben a körben nyilvánvaló a kulturális szegényedés, innen műveltségi ösztönzéseket várni reménytelen. Mint arra fentebb más oldalról utaltunk, igaz, hogy a reformáció - eltérően például a vele kortárs humanizmustól - nem kulturális, hanem hitmélyítő-hitbuzgalmi kezdeményezésként lépett föl, mivel azonban minden egyház történetileg kialakult, evilági formákban létezik, a reformációnak kezdettől fogva megmutatkoztak a kulturális, társadalmi, politikai következményei.Törté ne ti szempontból semmit sem von lejelentőségükből, hogy az eredeti célhoz képest ezek másodlagosak. A fundamentalizmus némely változatában hajlamosak erről a tényről teljesen megfeledkezni, vagy a hitbuzgalmi célon kívül minden másra közömbösen tekinteni. Az ellentétes póluson elhelyezkedő kultúrpotestantizmushoz kötődők viszont a hitbuzgalmi szempontokról feledkeznek meg, de legalábbis hátrasorolják azokat. Magam egyik nézetet sem osztom, ám mindkettő létezését tudomásul veszem. A két csoporthoz tartozók köre valamelyest fedi egymást, de sokszor el is utasítja. így gondolom, senkit sem lehet kitagadni a protestanizmusból, ha valamelyik protestáns egyházhoz tartozónak vallja magát. Ez a két álláspont ráirányítja figyelmünket a protestáns önazonosság történeti változásaira valamint időbeli és térbeli változataira. 1. A kezdetektől a XVII. század elejéig az összetartozás tudata tisztán vallási volt. Ez a hitvallások kora. Változnak, kikristályosodnak a confessiók, míg kánonokká, azaz törvényekké szilárdulnak. A protestáns művelődés kortársi tevékenység, ekkor születik, hogyan lehetne hagyománya. Az önazonosságnak mégis van kulturális vetülete, az ókori és a középkori örökség megrostálása (főként a szenthagyomány elvetése), ami azonban éppenséggel jellegzetesen vallási természetű. 2. A XVII. század elejétől a XIX. század közepéig tart Magyarországon a hátrányos megkülönböztetés korszaka. Avallási alapra közjogi-jogi építmény kerül. Az azonosságtudatot egyfelől egyezségek, békekötések (pl. bécsi, linzi), másfelől országgyűlési határozatok, törvények (1681, 1705, 1791. évi stb.) és a türelmi rendelet, másfelől sérelmek, panaszok, üldöztetés formálják. Összefonódik a vallásszabadság és a rendi szabadság, majd az ország függetlenségének ügye. Ekkor alakul ki az osztrák uralkodóházzal kapcsolatos közjogi megosztottság a politikai életben, és megképződik a kuruc-labanc ellentét, amit sokszor pontatlanul, de nem teljesen alaptalanul azonosítanak a protestáns-katolikus szembenállással. Már van saját protestáns tradíció, de az önazonosság határozottan körvonalazható műveltségtartalma még szűk és nincs központi szerepe. 3. A rendi társadalom bomlása magával hozta a felekezeti egyenjogúságot. A polgári korszakban már nincs szükség az egyes vallások és egyházak külön jogállásának törvényes szabályozására. (Ez a helyzet paradox módon a kommunista hatalomátvétel után sem változott, miután minden egyháznak ugyanaz ajogfosztott állapot jutott.) Apolgári viszonyok között a felekezethez tartozásban a jogi tudat halványult, de teljesen nem tűnt el. Megerősödött viszont a történeti és kulturális azonosulás, amihez eredendően hozzájárult a múlt század elejtő! a romantika historizáló légköre. Olyan lényeges mozzanatok formálták, mint az 1848/49i szabadságharc minősítése, amelyet már közvetlenül bukása után magyarországi aulikusok és bécsi kormánykörök egyaránt protestáns ügynek igyekeztek fóltüntetni, valamint az 1859ben kibocsájtott egyházügyi pátens, mely az önkényuralom elleni tiltakozás nemzeti egyetértését kovácsolta össze. A protestánsokra a társadalom tekintélyes hányada úgy tekintett, mint minden emberjogi szabadságküzdelem, közte a nemzeti függetlenségi harc letéteményeseire. Az előző korszaknak nincs példaszerűen párhuzamba állítható nemzetközi megfelelője, mert a korabeli Európa államalakulataiban sikerrel törekedtek akár ellenreformációval, akár katolikusellenességgel a minél teljesebb vallási hegemóniára vagy egyneműségre, amit nálunk a centralizáló hatalom nem tudott véghezvinni. A múlt század eseményei viszont tanulságos összevetésekre nyújtanak alkalmat. A reformáció és a vallásháborúk korának kultusza párhuzamos a németországival, noha az a nemzeti függetlenség és a protestantizmus összekapcsolódását nem ismeri. Ennek a problémának legközelebbi, hozzánk hasonló példájával a cseheknél találkozunk, akiknél azonban a huszitizmus jut főszerephez (Frantisek Palacky, Tomas Masaryk). Ismert, hogy a XIX. század a tanúja a modern kelet-közép-európai nemzeti kultúrák megszületésének, melyben meghatározó szerep jutott a művészeteknek, különösen a szépirodalomnak. Ekkor írják az első átfogó-értékelő irodalomtörténeteket és nemzeti történeteket, ami az első irodalmi kánonok megalkotásával jár. A magyaroknál a reformációtól folytonos a vallásos és világi anyanyelvi irodalom, ezért nem kezdeni kellett, csupán mélyebben tudatosí-