Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Lampérth Gyula: Magvetés és öntözés Többet nyújt-e az egyházi iskola?

saját hitét. Megnyugtatásul ismét a Szentírás szavai sietnek segítségünkre, többek között Pál, aki többször is írja, hogy öt, az alkalmatlant választotta az Isten, hogy apostol legyen. Pétert, aki meg is tagadta Jézust, Ő mégis Kősziklának használta. A gyengéket és a hitetleneket választotta ki, hogy megszégyenítse az erőseket és a hívőket. Még egyszer hangsúlyozzuk hát, ahogy a bevezető részben is mondtuk, hogy egy percre sem feledhetjük, hogy nem azért kaptuk a feladatot, mert mi vagyunk alkalmasak, hanem azért vagyunk esetleg alkalmasak, mert az Isten azzá tesz. Igaz talán az a népies szólás, hogy „Ha az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá." Valóban igaz, ha a „hivatalt" valóban Isten adja! Harmadszor, nem tekinthetünk el az Istenre mutató szervezett alkalmaktól, amelyek a jó rend érdekében nagyon fontosak és meggyőződésem szerint a már erős vagy erősödő hitű ifjúnak és kevésbé ifjúnak rendszerességükkel, tartalmukkal biztonságot adnak, a nagyobb méretű jelenléttel pedig az egymás hitéből való épülés lehetőségét kínálják. Ide tartoznak a templomi istentiszteletek, közös úrvacsorai alkalmak, az iskolai és diákotthoni áhítatok, a különböző csendesnapok, az iskolában szervezett ádventi gyertyagyújtások, különböző megemlékezések, de ide tartozik az iskolai tábor, magashegyi - egy kápolnában közös énekléssel és imával megkoronázott - túra, iskolai kirándulások, énekkari szereplések, amelyek során mindig és mindenhol természetesen felmerül, hogy nem akárhova járunk, nem akárkik vagyunk (hanem Isten gyermekei), ha másban nem nyilvánul meg, akkor egy-egy étkezés előtti imában, vagy tréfálkozás közben felemelt ujjban, vagy egy mondatban, amelyből mindannyian érzékeljük, hogy mindig és mindenütt az Isten színe előtt vagyunk. Összefoglalva a „hitre nevelés" módozatait, azt a bizonyos öntözést; a leírtak sorrendje egyúttal fontossági sorrendet is jelent, tehát a saját példa, a szavakkal kifejtett bizonyságtétel és a hitre (Istenre) mutató alkalmak azok, amelyekről beszéltünk. Megemlítem még, hogy itt is igaz az a régi pedagógiai felismerés, hogy ha a kortárscsoport egyik vagy néhány tagja már elfogad valamit, Isten kegyelméből hitre jut, akkor az ő példájuk, az ő szavaik és az ő részvételük a szervezett alkalmakon olyan eszköz a pedagógus, de úgy vélem Isten kezében is, amelynek a jelentőségét túlbecsülni nem lehet. Fordítsunk hát nagy-nagy figyelmet az ifjúsági vezetők kiválasztására! Végül szeretnék kitérni még két dologra. Az egyik az amit már többször hangsúlyoztunk; a növekedést Isten adja! Ez arra szabadít fel bennünket, hogy nem kell, hogy erőltetett és görcsös legyen a nevelésünk, s különösen nem lehet az a hit dolgaival kapcsolatos tevékenységünk. Isten jóra fordíthatja azt is, amit mi elrontunk. A második annak a ténynek az elfogadása, hogy mivel nem lehetünk teljesen bizonyosak a saját hitünk erejében sem, így nem lehetünk bizonyosak annak változhatatlanságában sem. Azt viszont tudhatjuk bizonyosan, hogy a kegyelmes Isten szeretete örökké megmarad, benne nincs változás, sem változásnak árnyéka. Ő tehát megtart és megerősít bennünket. Próbáljuk tehát a helyett, hogy mi hitre szeretnénk nevelni azt a tényt közvetíteni a gyerekek felé, hogy az Úr az és az ő egyszülött Fia Jézus, aki mindent megtehet és meg is tesz javunkra. Eddig részletesen szóltunk arról, hogy mi a hitünk formája, hogyan változott, hogyan keletkezik, hogyan nő vagy csökken, de arról nem, hogy mit hiszünk. A mi hitünk az, hogy élő Jézusunk van, s így nem valamit hiszünk hol gyengén, hol erősebben, hanem benne hiszünk és neki hiszünk. így, ha a címben feltett kérdésre választ keresünk, akkor a válasz az, hogy az evangélikus iskolák többlete csak az lehet, hogy az állami iskoláknál magasabb