Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 3-4. sz.

Heltai János: Néhány gondolat XVI-XVII. századi protestáns iskolaügyünkről

rom adtak otthont ilyen iskolának. A Tiszán inneni kerületben hamar kialakult és meg is szilárdult a sárospataki kollégium. Erdélyben Kolozsvár, Marosvásárhely és Gyulafehérvár voltak a legfontosabb központok, a későbbi évszázadokban pedig Nagyenyed a gyulaferhévári kollégium menedéke. A Tiszántúlon Debrecen iskolája emelkedett ki fokozatosan, de 1660-ig, amíg török kézre nem kerül, Várad legalábbis egyenrangú központnak számított. A Dunántúlon eleinte a tolnai, később a pápai iskola említendő. Ezek a nagyobb intézmények látták el pedagógusokkal környékük kisebb iskoláit, sokszor a gimnáziumokat is, de főként a hozzájuk kapcsolódó falusi kisiskolákat, amelyekben anyanyelvű oktatás is folyt. Vagyis a protestantizmus iskolaügye megpróbálta a műveltséget nemcsak területileg, de mélységében is az egész társadalom számára közvetíteni, hozzáférhetővé tenni. Természetesen állandóan voltak kísérletek egyetemalapításra is. Ez inkább a reformátusok számára volt fontos, hiszen az evangélikusok igényeit - lévén, hogy iskoláik nagyobb része németajkú városainkban volt - teljeskörűbben elégítették ki a németországi egyetemek. Azoknak a szellemi kapcsolatoknak, amelyeket a peregrináció során építettek ki diákjaink, igen fontos szerepük volt abban, hogy 1629-ben Gyulafehérvárra érkezett három híres német professzor Johann Heinrich Aisted, Johann Bisterfeld és Johann Piscator. 1650-ben pedig Sárospatak iskolájának vezetését vállalta magára néhány évig Joannes Arnos Comenius. Ha ezek az intézmények nem növekedtek is több karból álló teljes egyetemi szervezetté, de legalább a lelkészképzés területén hosszabb-rövidebb ideig valóban egyetemi színvonalon működtek. Gyulafehérvár fénykorában 1630 és 1658 között megindult azon az úton, hogy Kelet-Európa kálvinista szellemi központjává váljék. Hallgatói között nagy számban jelentek meg az üldözött cseh, morva, lengyel protestantizmus hívei, vonzásköre egész Sziléziáig terjedt. Az, hogy az európai szellemi elit tagjai közül sikerült professzorokat megnyerni, jelzi, hogy Európa is fontosnak tekintette a magyar ügyet, Európa is a maga részének érezte hazánkat, s ehhez nem utolsósorban éppen a peregrináció, s az ehhez kapcsolódó iskolaügy magas színvonala vezetett. A külföldről hazatérő diákok nem érkeztek egészen üres kézzel. Anyagi értelemben természetesen többnyire egyetlen fillér nélkül érhettek vissza, hiszen egyéni anyagi erejüket, mint említettük, messze meghaladta már az útrakelés is, mecénásokra, adakozásra szorultak. Volt azonban reményük arra, hogy tudásukat, addigi alázatos munkájukat továbbra is megbecsüli a közösség, amelynek igénye van arra, amit magukkal hoztak, a bölcsességre, a sapiens et eloquens pietasra. És ez így is volt. A külföldi akadémiákról hazatérteket itthon megbecsülés övezte és tisztes megélhetés volt osztályrészük. Azaz nemcsak a kibocsátásban, a befogadásban is pozitív társadalmi attitűd vette körül a peregrinációt és az iskolaügyet. Ami materiálist - a szellemi poggyászon kívül - magukkal hoztak a diákok, azok a könyvek. S ezzel rövid szemlénkben elérkeztünk az utolsó állomáshoz. Nemcsak a szűken vett oktatás ás nevelés színtere volt e két évszázadban az iskola, hanem szélesebb értelemben is hordozója, szervezője a kulturális élet, a kultúra egésznek. Ennek egyik eleme a könyvtár. Aperegrinálók igyekeztek a későbbi munkájukhoz legszükségesebb tudományos műveket még külfödon megvásárolni. Alelkészi, tanári hagyatékok könyvanyaga pedig előbb-utóbb a kollégiumokra szállt. így alakultak ki fokozatosan a kollégiumi könyvtárak, amelyekben mintegy könyvmúzeumokban egymásra rétegződtek a különböző korszakok szellemi áramlatait reprezentáló munkák. Ezek elégítették ki aztán az egymást követő diákgenerációk szellemi érdeklődését, de rendelkezésre álltak az iskolák környékén élő - egyébként nem túl népes -