Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Groó Gyula: Isten humanizmusa
GROÓ GYULA Isten humanizmusa 8. zsoltár 2 Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! 3 Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót. 4 Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, 5 micsoda a halandó - mondom - , hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? 6 Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: 8 a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, 9 az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. 10 Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön! Éji dal ez a zsoltár. Talán jeruzsálemi hajlékának lapos tetején fogant meg a csillagos ég szemléletében elmerülő költő lelkében. Isten dicsőségéről van benne szó. Vagy az emberi nagyság dicsőségét zengi? Vagy éppen mind a kettő egyképpen és együtt témája a zsoltárnak? Mintha valami titokzatos összefüggésben és egységben látná Isten dicsőségét és az ember fenségét. Valóban, a Biblia humanizmusa - mert ezzel találkozunk a 8. zsoltárban Istennek önmagáról szóló kinyilatkoztatása. „Urunk, mi Urunk. Mily felséges a te neved az egész földön..." - mintha azt akarná mondani: mily csodálatos vagy, amikor szóba állsz velünk. Isten neve az Ótestamentumban ugyanis az ő önfeltárása, kijelentése. Elénk lép. Szavával megragad és maga elé állít bennünket. Milyen különös: dicsősége éppen abban mutatkozik meg, hogy az ember felé fordul. „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, és kezének munkájáról beszél a menny" - olvassuk a 19. zsoltárban. Ez igaz. Mégis a csillagos ég csodáit szemlélő zsoltárírónak az ember jut eszébe: a teremtésnek e legnagyobb csodája és titka. Isten fensége és dicsősége akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor embert teremt, és szabad elhatározásából összefűzi a maga életét az ember életével. Az egész Biblia úgy szól Istenről, mint aki az emberrel, az ő emberével van elfoglalva. A 8. zsoltár és az egész Biblia szerint az emberről nem lehet szó Istentől függetlenül. Azért lett az ember, mert Isten akarta; létezik, mert Isten gondol rá; addig tart élete, amíg Isten gondolataiban hely van számára. Elhunyt szeretteink titokteljes sorsa felől sincs egyéb megnyugtató bizonyosságunk (de ez elég!), mint az, hogy vannak, mert Isten tud róluk; lesznek és élni fognak, mert Isten helyet készített számukra szívében. [. . . ]
