Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Groó Gyula: Isten humanizmusa
Azonban Istent se ismerjük másképpen - legalábbis a Szentírás szerint -, csak úgy, ahogy az ember felé fordul, lehajol hozzá, parancsol és ígér, megsebez és meggyógyít, megöl és megelevenít. Egyszóval: kinyilatkoztatja magát. Kinyilatkoztatásának pedig éppen az a tartalma, amit az emberrel cselekszik. Abban van az ember embersége, hogy Istennel van összefüggésben, tőle jön, feléje tart. Az az ember, aki nem Isten színe előtt áll - legalábbis bibliai értelemben -, nem létezik. És az az Isten, aki nem az ember felé fordul, nem a Biblia Istene, nem Jézus Krisztus Atyja, nem a kinyilatkoztatás Istene. Idegen és félelmetes Isten, „Deus absconditus", elrejtőző, ismeretlen Isten. A Biblia nem ismer istentelen embert, aki Isten nélkül, tőle függetlenül lehetne ember; mert amikor tagadni próbálja, akkor is csak hozzá viszonyul. „Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?" - kérdi a 139. zsoltár szerzője. „Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod és hogy így törődsz vele? Minden reggel megvizsgálod és minden pillanatban próbára teszed. Miért nem veszed le rólam a szemed? Nyálamat sem engeded lenyelni?" - kesereg Jób (7, 17-19). Saját magunk által kiagyalt és éppen ezért komolyan nem vehető istentelenségünk sötétségében is fénylik Istennek minden értelmet meghaladó emberszeretete és hűsége (Zsolt 139, 11-12). Éppen ezért a Biblia nem ismer embertelen Istent sem. Istent, akinek nincs szüksége semmire és senkire, aki boldog lehetne önmagában. Isten - szeretet. Féltő és buzgó szeretete féltékeny, vagyis teljes igénnyel lép fel, amint Michelangelo mennyezetképén kinyújtja kezét mennyei világa köréből és életre hívja azt a másikat, a partnert, hogy kevéssel tegye őt kisebbé önmagánál, hogy szeretete tükörképeként vele és érette legyen örökké. Ez éppen a bibliai üzenet summája, titka és kulcsa egyben: Isten elhatározása megmásíthatatlan; kitart terve mellett, az ember üdvözítése mellett. Bizony joggal ámul el a zsoltáros azon, hogy a csodálatos világot teremtő Isten a parányi embert helyezte a teremtett mindenség középpontjába. Ez az ámulat azóta a mi szemünkben csak nagyobbra nőtt, hiszen mérhetetlenbe tágult a távcső világa, az univerzum. Kulin György csillagász mondta, hogy a csillagászat megtanítja az embert helyes arányokban gondolkodni, s létét a mindenség méreteiben érzékelni. Kitágult világunk, de vele megnőtt maga az ember is. A zsoltár üzenete az ember méltóságáról és a teremtett világ feletti uralmáról napjaink kézzelfogható valóságává lett. Az ember és a természet viszonyáról a zsoltáros által festett idilli kép napjainkban, a homo faber és a homo technicus korában, félelmetes drámává változott. Isten terve azonban az ember és a teremtett világ felől ugyanaz és ugyanolyan, ahogy a zsoltáros látja. Az ember életében problémává lett az, amit Isten ajándéknak és feladatnak szánt: az uralom a világ felett és ebben Isten képviselete. Csak akkor legitim az ember uralma a földön, ha Isten kezéből fogadja azt. Különben a teremtettség kényurává vagy foglyává válik, holott tiszttartójául és ékességéül rendeltetett. Kell-e bizonyítani, hogy az ember, akit Isten kevéssel tett kisebbé önmagánál, csakugyan kinyújtotta kezét az istenné válás tiltott gyümölcse felé, s ebben a titáni mozdulatban démoni lehetőségeknek tárt kaput? S nem a tapasztalat tanítja-e, hogy az angyalokkal társalgó ember hogyan süllyedt mélyen az állatvilág színvonala alá? A félelem és gyűlölet által megszállt emberek világot dönthetnek romba azért, csakhogy kompenzálják nyomasztó érzéseiket. Chaplin nagyszerű filmje: a Diktátor, megdöbbentő képet fest erről a földgolyó léggömbjével frivol játékot űző Hitler alakjában. Mindez a zsoltár üzenetének igazságát szemlélteti: az ember dicsősége nem önmagában van; nem is a világhoz való viszonyában, hanem csakis és egyedül
