Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Szelényi Iván: Kapitalisták nélküli kapitalizmus
egészítette ki egy másodlagos polgári szemléletű osztályszerveződés, addig a nyolcvanas évek elején a politikai tőkére épülő szocialista patronus-kliens viszonyokhoz képest kezdett a második gazdaság, a piaci ügyesség, kispolgárosodás egy alternatív mobilitási csatornát jelenteni. E korszak társadalmi terét három dimenziós térként ábrázoltam, melyben a meghatározó a hatalom és a privilégiumok megszervezésében a politikai tőke birtoklása maradt, de ez kiegészül az értelmiségnek tett koncessziók nyomán felértékelődött kulturális tőkével, illetve a második gazdaság térnyerésével most újonnan megjelenő gazdasági tőkével. Ha a posztsztálini korai szocializmus idején, mondjuk a hatvanas években úgy tűnhetett fel, hogy az értelmiségnek esélye lehet arra, hogy a bürokratikus uralkodó rend megossza vele a hatalmát, addig a posztsztálini kései szocializmusban, vagyis a nyolcvanas években úgy tűnt, a szocialista vállalkozók lehetnek az átalakulás fő nyertesei, ennek az évtizednek ők voltak az „új osztálya", mely csendben, nem a barikádokon, s nem is a politikai nyilvánosság előtt, hanem a mindennapok gazdasági gyakorlatában - úgy tűnt - egy győztes forradalmat tudott végrehajtani, mintegy kiürítve a bürokratikus uralkodó rend hatalmi monopóliumát. A párt megmaradt, de a nyolcvanas évek közepére-végére irrelevánssá vált. 1989 során a társadalmi terek szerveződésének logikájában s az egymással harcoló társadalmi szereplők relatív erőviszonyaiban döntő változás következett be. Az 1989-es rendszerösszeomlást csak sok tényező egymásrahatásaként tudjuk megérteni. Szerepet játszott benne a disszidens értelmiségiek „diszkurzív forradalma", a „szocialista vállalkozók csendes forradalma", de ma azt hiszem a legfontosabb tényezője az államszocialista eliten belüli erőviszonyok átalakulása volt. Mintegy kétévtizedes küzdelem után az „új elit", a technokrácia - legyőzte a „régigárdát". Magyarországon ez 1989 februárjában következett be. A Magyarországon 1989 februárjában hatalomra jutott technokrácia nem akart és nem is tudott már a régi módon uralkodni: kész volt arra, hogy gyökeresen átalakítsa a társadalom és a gazdaság szerkezetét. A társadalmi terek szerveződési logikáját illetően ez azt jelentette, hogy a korábban domináns politikai tőke most devalválódott. Önmagában a korábbi kommunista pártbeli tagság most szinte hátránynak tűnt; ahhoz, hogy egy egykori párttag karrierjét töretlenül folytatni tudja, nagyobb szaktudásával kellett kompenzálnia korábbi párttagságát, illetve elég ügyesnek kellett lennie ahhoz, hogy a korábbi politikai tőkéjét most társadalmi, illetve kapcsolati tőkeként tudja kamatoztatni. Nem kétséges azonban, hogy a posztkommunista társadalmi térben meghatározóvá a kulturális tőke vált. Ma a társadalmi hierarchia csúcsára jutásnak legfontosabb kritériuma a kulturális tőkével rendelkezés, a gazdaság szférájában a szakértelem a legfőbb legitimációs elv, a politokrácia vagy az egykori ellenzéki értelmiségiekből, illetve a kései kádári technokrácia fiatalabb tagjaiból rekrutálódik. A társadalmi hierarchia csúcsára kerüléshez persze rendkívül fontos mind a gazdaságban, mind a politikában (de akár a kultúra és a tudomány döntéshozatali pozícióiban is) a megfelelő kapcsolatrendszer. Apolitikában különösen fontos a korábbi baráti körök kapcsolatrendszerhálózata. A gazdaságban nem elhanyagolható a pártállam idején kiépített - akkor párttagtól párttagig, ma baráttól barátig szövődő - személyi háló. A posztsztálinista kései államszocializmus társadalmi tereihez hasonlóan a posztkommunista társadalmi tér is három dimenziójú: itt azonban a meghatározó dimenzió a kulturális tőke, az ezt kiegészítő dimenzió az egykori politikai tőkében gyökerező kapcsolati tőke, s továbbra is csak harmadlagos, módosító hatású a tulajdon vagy a gazdasági tőke.
