Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Vájta Vilmos: A „lutheri" teológia - mindig korrektívum

keresztény egzisztencia különféle minőségei volnának megállapíthatóak. Isten egyetlen népéről van itt szó. A Szentlélek működése erre az egész népre ruházza az evangélium kincsét. A lutheránus felfogás szerint azonban az evangélium is sokszintű esemény, amelyen keresztül a Krisztus-szerezte kincset ajándékba kapjuk. Az evangélium „nem egyféleképpen ad nekünk tanácsot és segítséget a bűn ellen. Isten kegyelme gazdagon árad". Az evangélium kincsét Isten a hirdetett igében, a keresztségben, az oltári szentségben, a kulcsok hatalmában, „a testvéri beszélgetésben és a testvéri vígasztalásban" {per mutuum colloquium et consolationem fratrum, Schmalk. Cikkek) ajándékozza nekünk. Ha valaki hiányolná ebből a felsorolásból az egyházi hivatalt vagy azt hinné, szándékosan mellőzte Luther, fel kell hívnunk a figyelmét, hogy az evangéliumi kincs kiosztásának sokfélesége éppen a ministerium ecclesiasticumot írja le. Ugyanakkor azonban a közösség egésze sem marad ki az evangélium szolgálatából. Ha ezt „lutheránus" módon akarjuk meghatározni, ezt csak az egész nép összefüggésében tehetjük meg, ahol a különféle ajándékokat ki-ki személyéhez mérten nyeri el. E közösségnek az a célja, hogy a Szentlélek működését úgy tapasztaljuk meg, mint a személyes kapcsolat helyreállását Isten és az egyes ember között. A személyes névmások lutheránus hangsúlyozása - értem, érted, értetek - nem az individualizmust, hanem a megszentelődésnek ezt a személyes igényét emeli ki. Az evangélium kincse a különféle jelképes eszközökben személyre szólóan jelenik meg, azaz a hit fogadja be azt, amit Isten Krisztusban Szentlelke által ránk ruházott. „Ezt a hitet számítja be Isten, előtte érvényes igazságul. Róm 3-4" (Ág. Hitv. 4.). A hit tehát a bibliai (azaz a normatív) tanúság szerint nem az ember Istenhez való viszonyának szubjektív vonása, hanem a Lelke révén jelenlévő Krisztus az emberben. Ez az ember mondja: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2, 20). „Lutheri" teológia továbbá az, hogy a keresztények új egzisztenciája a világban vagy még inkább a világi életben valósul meg. Krisztusnak és övéinek egyesülése ezzel lesz nagy titok (szentség, Ef 5, 32), melynek helye a világi élet. Nemcsak a házasságban, hanem minden világi hivatásban helye van a hit gyakorlásának. A keresztség eseménye a maga szakramentális valóságában ugyanolyan mértékadó a világi élet számára, mint az úrvacsora szakramentális közössége. A lutheranizmus eredetében egyértelműen felismerhető a világi életnek ez a szakramentális összefüggése. Ha csak a híres „lutheránus" szolgálót idézzük fel, aki Istennek tetszőbb cselekedeteket végez, mint a szerzetes, máris feltárul előttünk valami az „eredetiből", szemben a történetivel. A szolgáló, akárcsak a paraszt vagy a gazdasszony nemcsak cselekedeteikben, azaz hivatásukban különböznek a szerzetestől. A hitben végzett cselekedetekről van szó a világi élet területén. Ezeket tekinthetjük Istennek tetszőknek, sőt akár istentiszteletnek is. Mindig a hittel való kapcsolatot kell figyelembe vennünk. Mert nem a világi cselekedet önmagában az „istentisztelet", amely szekularizált gondolkodás szerint helyettesítheti az egyházi istentiszteletet. Hanem: a hit, amit a Szentlélek a szentek közösségében munkál, a világi hivatásban teljesedik ki, a világi életben vívja Isten harcát a gonosz hatalmak ellen. A hit a világi életben tevékenykedik, s ez az igazi „fogadalom". Ellentétben áll a szerzetesi fogadalmakkal mint emberi csinálmányokkal, melyek kívül esnek a hit körén, s nem jelenthetnek istentiszteletet. Ahitében a bűn terhétől megszabadult ember a szeretet cselekedeteit végzi mindennapi hivatásában mint Isten munkatársa a jó teremtésben. Ezzel érintettük a cselekedetekből és a hitből való megigazulás lutheránus megkülönböztetését, azaz a döntő hermeneutikai princípiumot. Ez húzódik végig mindé-