Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Vájta Vilmos: A „lutheri" teológia - mindig korrektívum

nen, ami hagyományosan „lutheránusnak" nevezhető. A különbségtétel mégsem lutheránus különlegesség, hanem megint csak egy korrektívum, mely a normatívum alapján érvényes a teológia egészére, tehát az egyházi élet megformálására és értékelésére. A keveredés itt romlást jelent, más szóval a kincs, azaz az evangélium meghamisítását. Ez a veszély ténylegesen fenyeget. Ezért kell a korrektívum lutheránus felfogása szerint különbséget tennünk az igaz és a hamis egyház között. A megkülönböztetés nem elméleti, hanem az egyház egész gyakorlatát meghatározza, szakramentális-liturgikus tevékenységével bezárólag. Ezért nemcsak az úgynevezett miseáldozat, hanem maga a mise lefolyása és az ezzel összefüggő kegyesség is ennek a kritikus különbségtételnek a tárgya lett. Az egyházi gyakorlatban lényegében a törvény és az evangélium, az ítélő-haragvó és az irgalmas-kegyelmező Isten közötti különbségtétel tükröződik. A lutheranizmus mélyen beavatkozik az egyházi gyakorlatba. Minden részletet megvizsgál az evangélium mérlegén, egyedül a Krisztushoz vezető szerepet hagyva a törvénynek: „hogy hit által igazuljunk meg" (Gal 3, 24). Ez a templomtisztítás éppen azért jelentős, mert a lutheranizmus komolyan veszi, hogy az antikrisztus „fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten" (2Thessz 2,4; vö. Un 2,18). Bár ez a megkülönböztetés eredetileg konkrétan a pápaságra vonatkozott, mégsem kezelhetjük történeti esetlegességként. Alapvetően egyházkritikaként kell értelmeznünk, és a történelem fényében éppen arra az egyházra kell alkalmaznunk, amely magát „lutheránusnak" nevezi. Az ellenvetések, hogy ezzel Krisztus ígéreteit kérdőjeleznénk meg, félreértik a tulajdonképpeni problémát. Bizonyos, hogy „a poklok kapui sem fognak diadalmaskodni rajta" (Krisztus egyházán, Mt 16, 18); vagy hogy „az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra" (Jn 16, 13). Ezek az ígéretek feltétlenül érvényesek. De nem történeti intézményekre vagy tisztségviselőkre vonatkoznak, hanem a Szentlélek által létrehozott és megtartott gyülekezetre. Lehet, hogy csak a „szent maradék" esetében bizonyulnak igaznak, s semmiképpen nem adnak alapot az evangélium bármikori, a templomba beülő ellenségének, hogy az igaz egyházként adja ki magát. Ez a probléma mindenütt alapvetően jelen van a történelemben és jelenünkben is a kereszténység megosztottságában. Mennyiben veszélyezteti az önállósult lutheri korrektívum a jövő generációt, vagy - ahogy ezt Kierkegaard hihetetlenül kiélezi - mennyiben lesz a „legrafináltabb elvilágiasodássá és pogánysággá"? Hadd utaljunk csak vázlatosan a következő jelenségekre: a) az igét, a prédikációt, az üdvösség szóbeli ígéretét hangsúlyozó lutheri korrektívum a szentségek problematikus értékvesztéséhez vezetett. Valószínűleg ma is helyén volna az „Intés a szentséggel való élésre" (Luther, 1530); b) az egyedül hitből való megigazulás néhány mai interpretációja megoldatlanul hagyja az embertársnak való önkéntes segítségnyújtásnak mint szociálpolitikai kötelességnek a problémáját, s nemzedékünket megbocsáthatatlanul téves alternatívákba taszítja; c) a törvény és az evangélium megkülönböztetése, s az ezzel összefüggő két-birodalom-probléma hitvitákhoz vezetett, a gyakorlatban a félreérthető „öntörvényűség" okozott jelentős problémákat az egyház világi küldetése számára; d) az egyetemes papság hangsúlyozása zavart okozott a ministerium ecclesiasticum körül. A nyugati népegyházi viszonyok között a demokratizálódás tendenciája, nemkülönben a kelet-európai egyházi modellek a lelkészi tisztség elveszítésével fenyegetnek a gyülekezetben és a gyülekezettel szemben;