Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.
Tóth Ildikó: A csend. Beszélgetés Szigeti Jenővel
Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nein jött szép tüzes nappalon, De háborús éjjel. Valami ilyesmi a csendnek a lényege. Amikor oda tudok figyelni az Isten Szavára - ez a lélek csöndje. Az emberi kapcsolatokban a csend milyen szerepet játszhat? Erősítheti vagy talán gyengítheti azokat? Sok arcú a csend. Nem csak egyféle. A némaság az nem csend. Ha egyetlen hang nem hallatszik, az még nem csend. A csend az, amikor két ember együtt van, egymásra gondol, talán egymás kezét fogja, talán egymás szemébe néz; és a szavaknál többet mond az, hogy együtt vannak, hogy közösséget alkotnak, hogy csendben vannak. A csend feltétlenül hozzátartozik emberi kapcsolatainkhoz. A túlbeszélt kapcsolatok mindig gyanúsak lesznek. Gondoljunk egy hétköznapi esetre. Valaki nagyon meg akar győzni valamiről engem. Lehet, hogy először elhiszek neki mindent, de az ötvenedik, századik, ötszázadik, ötezredik mondat után egyre gyanúsabb lesz, egyre jobban megszűnik a bizalom. Mert a bizalomhoz az a csend szükséges, ami két embert igazán összekapcsol. Az a csend, amikor kimondott szavak nélkül is rá tudom bízni a másikra magam. Hogyan lehet megtanulnunk hallgatni, meghallgatni a másik embert? Azt hiszem, hogy a hallgatásnak és a meghallgatásnak egy titka van: engem érdekel a másik ember, bibliai szóval úgy lehetne mondani, hogy szeretem a másik embert. A szeretet, az az érdeklődésnek egy nagyon érdekes formája. Ha szeretem a másik embert, ha érdekel a másik ember, ha fontos lesz számomra, hogy mit mond, akkor tudom megérteni azt, hogy mit is jelent az ő szava. Az ő szavára hallgatok, ő pedig az enyémre, akkor kerülünk közel egymáshoz. Úgy gondolom, hogy gyakorolni kellene azt, hogy mielőtt véleményt mondunk, próbáljuk végiggondolni a másik fejével azt, amiről véleményt fogunk mondani. Próbáljunk gondolatban szerepet cserélni. Ez nagyon fontos lenne a társadalom egészében és a mindennapokban is. Nagyon érdekes kísérletről olvastam. Lelkipásztorokat vizsgáltak meg az Egyesült Államokban, olyan lelkipásztorokat, akik különböző lelkigondozói kérdésekre adtak választ. Nagyon sokszor szüksége van embereknek arra, hogy mindennapi gondjaikat, bajaikat valakivel megbeszéljék. Ezek a lelkipásztorok profi módon fogadták az embereket. Szépen leültették egy süppedő székbe, és elmondták azt a mondatot, amit megtanultak: „Kérem, öntse ki a szívét, itt, mert megszűnt az idő, nyugodtan beszéljen, nyugodtan mondja el, mi bántja." Titokban a kísérletet végzők mérték azt az időt, amennyit hallgatni tud a lelkipásztor. Tudniillik a tanácsadásnak nem az az igazi érételme, hogy én a másik embernek valami okosat tudjak mondani, hanem, hogy mennyire tudom beszéltetni és aktívan végighallgatni. Megfigyelték a kísérlet vezetői, hogy nagyon sok lelkipásztor, amikor hallgatott, akkor matatott, keresgélt különböző könyvekben, vagy a Bibliában lapozott, hogy mit is fog válaszolni. Több száz kísérletnek az lett az eredménye, hogy 2 perc az, amit a lelkipásztorok hallgatással tudtak tölteni, amíg nem szólaltak meg. Ez rendkívül kevés idő. Tudniillik ha egy emberen segíteni akarok, ha meg akarom hallgatni, akkor lényegesen több időre van szükségem. Nem egyszerűen egy közlés a beszélgetés, tehát én
