Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 2 (1996) 1-2. sz.

Tóth Ildikó: A csend. Beszélgetés Szigeti Jenővel

elmondom, hogy mit akarok. A közlés valaminek a megfogalmazódása, belső kiérlelődése után következik. Abeszélgetés éppen azt jelenti, hogy hagyok időt a másiknak, csöndben maradok addig, amíg a másik meg tudja fogalmazni a maga gondolatait, érzéseit, vágyait, míg elrendeződnek benne a dolgok. Az igazi jó tanács nem abban van, amit én mondok utána neki. Az igazi jó tanács az, ha megerősítem azt a jó építményt, amit magában felépített az illető, és segítek lebontogatni a rosszat. Nem kívülről jönnek a megoldások, hanem belülről. Valahol itt van a csend igazi értelme. A 20. század végi ember túl informált világban él, és ez azt jelenti, hogy nincs időm végiggondolni a dolgokat. Mindig helyettem gondolkodnak. Mások szorongatják a bölcsek kövét, másoknak van véleményük és én mások véleményét veszem át, hogy esetleg panelként összerakjam, mint a dominót, vagy a kirakós játékot összerakja az ember. Mások véleményéből a saját véleményemet. Holott a mi emberségünkhöz az is hozzátartozik, hogy legyen véleményünk, amit magunk találtunk fel, ami bennünk született. A csendhez ez az út vezet, a csendre ezért van szükségünk. Ezért van szükségünk arra, hogy hallgatni, meghallgatni tudjunk. Mert a meghallgatás aktív csend. Néha szükségünk van passzív csendre is, ami azt jelenti, hogy pihenek, elengedem magam. Nem kell állandóan másodpercre kész válaszokat hordozni, hanem elengedhetem magam; hogy szóljon a környezetem. Talán kimegyek a természetbe; hallgatom, hogy nőnek a fák, hogy susog a szél, felnézek az égre és csöndben vagyok. S így feltöltekezem új energiákkal, új lehetőségekkel. Végső soron ez a csönd az, amiben Istennel találkozik az ember. Illés csöndje nem a némaság csöndje volt. Illés csöndje, az Istenre figyelés csöndje volt. Az Istenre figyelés csöndjét kell megtalálni az embernek. A20. századi ember sokszor azért nem találja, mert rohan. Elrohan Isten elől. Hogyan szervezheti úgy a napját a 20. század végi ember, hogy mégis megtalálja Istent? Hogyan kell átértékelnie mindennapi teendőit? Itt értünk el az igazi kérdéshez, hogy a gyakorlatban mindebből mit lehet használni. Ez nagy tanulmány lenne, most csak néhány jótanácsot próbálok adni. Előszöris, mikor reggel az ember kinyitja a szemét, akkor szánjon öt percet arra, hogy végiggondolja ez előtte álló napot. Ha hívő ember, akkor a következőképpen: „Istenem! A mai napra felébresztettél engem, szeretnék örülni ennek a napnak. Tudod, mi vár rám, de számomra sok dolog ismeretlen. Add Istenem, hogy jól el tudjam rendezni a napomat, hogy az emberekkel találkozzak, és Őket emberként tudjam szeretni, hogy elérjem a céljaimat." Ha pedig napközben egy pillanatra megingok, akkor mindig gondoljak vissza erre a beszélgetésre. Nem árt, hogy ha az egyik dolgomtól a másikhoz megyek, arra gondolok, hogy „Köszönöm Istenem, hogy ezt sikerült megvalósítanom", vagy „Bocsásd meg nekem Istenem, hogy nem úgy sikerült minden, ahogy elterveztem. Adj erőt, hogy kijavítsam." Azután, ha van egy kis időm - mondjuk délben -, megállok, végiggondolom a napomat, és arra gondolok, hogy: „Istenem! Segíts nekem, hogy a továbbiakban is meg tudjam tenni azt, ami rám vár!" Amikor pedig eljön az este, akkor számot kell adnom. Gondoljam végig a napomat, és mondjam azt, hogy „Istenem, köszönöm, hogy adtál erőt; köszönöm, hogy ma velem voltál; köszönöm, hogy ez sikerült; köszönöm, hogy tanulhattam sok mindent; hogy ma találkozhattam egy kedves emberrel; de Uram ajd erőt a másféle emberek elviseléséhez. Taníts türelemre, ha valami nem sikerült, taníts azt kijavítani." Tehát így Isten színe előtt Istennel végig beszélgetve kell a napot lezárnom. Akkor tanulni fogom a csöndet. Mert minden dolgom, kimondott szavam mögött ott van a csönd. Tudniillik a csöndre nem