Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.

Szebik Imre: Társadalmunk segítségigénye és az egyház szeretetszolgálata

Napjainkban sokan úgy vélik: az evangélium hitelesítője a kívülállók előtt az egyház diakóniája. Ez a szeretetszolgálatnak missziói aspektust kölcsönöz. Történelmi mozaikok Alig ismert a gyülekezeteinkben, hogy az észak-afrikai püspök, Augustinus a 3. és a 4. század fordulóján a szegények szükségének enyhítése érdekében egyházi edényeket olvasztatott be. Ambrosius milánói püspök úrvacsorai edényeket adott el azért, hogy foglyokat válthasson ki a börtönből. A4, században már kórházakról és vándorok szálláshelyeiről olvashatunk. A középkorban a szegények és betegek gondozása különböző ispotályokban szerveződött. Nem szabad felednünk, hogy a kolostorok a szeretetszolgálat helyei voltak, menedékotthonok a szükségben levőknek. Maga Assisi (Szent) Ferenc is egyike azoknak, akik gazdag családból származván a „szegénység asszonyának" kívántak szolgálni. (Szent) Hildegard és a magyar származású (Szent) Erzsébet a 12. és a 13. században ugyancsak sokat tettek a rászorulókért szűkebb s tágabb környezetükben. Luther azon tétele, amely szerint a keresztény ember mindeneknek szabad ura, ugyanakkor mindenkinek szolgája, magában foglalja a rászoruló iránti szolgálatkészséget. Egyik művében (Die Ordnung eines gemeinen Kastens) javasolja a kolostorok anyagi javainak egybegyűjtését és egy pénztárból történő segítségnyújtást a szükséget szenvedőknek. A 19. század a német evangélikus egyháztörténet kivételes korszaka. Johann Wichern (1808-1881), Wilhelm Löhe (1808-1872), Friedrich von Bodelschwing (1831-1910), Adolf Stöcker (1835-1909) nevéhez fűződik az egyház diakóniai szolgálatának megteremtése és kiszélesedése. Érdemes idéznünk Wichern szavait, amelyeket 1848-ban a wittenbergi Kirchentag alkalmával mondott: „Evangélikus népünk igényli a maga megmentésére a belmisszió teljes kibontakozását. Az evangélikus egyház elveiben kezdettől fogva megtalálható a nyomorultak és elesettek iránti szeretet; most ennek a szeretetnek egyházunk hatalmává kell válnia... Ehhez reformációra vagy még inkább a mi belső viszonyaink regenerációjára (megújulására) van szükség az államban, az egyházban és a társadalomban. A belmissziónak tehát a politikával van dolga... Barátaim, szükséges, hogy az evangélikus egyház a maga egészében elismerje: a belmisszió munkája az enyém, az én munkám, hogy ennek a munkának az egészére egy nagy pecsétet helyezzen: a szeretet hozzám tartozik, éppúgy, mint a hit." Wilhelm von Löhe pedig a közösség (koinónia) és a szeretetszolgálat (diakonia) összetartozásáról így ír: „A koinónia az Úr parancsolata, Jézus gyülekezetében keletkezik, és a diakonia ebből indul ki, hasonlóan, mint növényből a virág, kényszer nélkül, kisarjad. És ha a gyülekezet nagyjában és egészében a közösségről és a szolgálatról nem akar tudni, úgy gyakorolja, aki tudja és akit saját lelke erre biztat." Némethonban 1848-ban megalapították a belmissziót, diakónusok és diakoniszszák közösségeit híva életre. Törődtek betegekkel, elhagyottakkal, árvákkal, lecsúszott életű emberekkel. Otthont, sok esetben külön iskolai képzést adtak nekik. Kórházak és menedékotthonok épültek a korai kapitalizmus sok sérüléssel járó kezdeti korszakában. Ali. Világháború befejezését követően pedig sorra szerveződnek a legkülönbözőbb segélyszervezetek (Das Evangelische Hilfswerk, Caritas, Diakonisches Werk), a század második felében pedig a telefon-lelkigondozás, tanácsadás családi és nevelési