Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 1 (1995) 1-2. sz.

Vajda Ferenc: Harsányi János, a Fasor Nobel-díjasa

VAJDA FERENC: HARSÁNYI JÁNOS, A FASOR NOBEL-DÍJASA 15 ismeretében lehet a következő lépés megtételére döntést hozni. A játék kimenetelét rendkívül sok tényező befolyásolja, ám minden tényezőt nem ismerhetünk. Az ilyen úgynevezett nem-tökéletes információjú játékok megoldásának általánosított módszere Harsányi János érdeme. A Játék" szó itt jelenthet valóban játékot, de inkább közgazdasági folyamatokra és stratégiákra vonatkozik, amikor a nemzetközi kereskedelemben vagy egy ország gazdasági intézkedéseiben minden lépés igen sok partnert (céget, intézményt) érint. Egy magáncég például nem ismerheti pontosan a pénzpiac jövendő változásait, a központi bank várható kamatpolitikáját, más cégek szándékait, a privatizációs változásokat stb. Ilyen nem-teljes információjú helyzeteket - márpedig az esetek túlnyomóan ilyenek - a Harsányi-féle technikával lehet elemezni és igen nagy valószínűséggel kedvező döntést lehet hozni. Harsányi János 1950-ben hagyta el Magyarországot, akkor ezt úgy mondták: disszidált. 1964 óta a Berkeleyben levő Kaliforniai Egyetem professzora, közben az USA Fegyverzetellenőrzési és Leszerelési Hivatalának tanácsadó testületében is dolgozott. Itt fejlesztette ki elméletének egyszerűbb változatát, melyből később a Nobel-díjat eredményező munka született. Ma már a Harsányi-elméletet számos igen nagykockázattal terhelt, kormány- és világgazdasági szintű döntéshozatalnál, illetve stratégiakialakításnál alkalmazták, sikerrel! Tekintélye új hazájában, már a Nobeldíj előtt is igen nagy volt, számos esetben legmagasabb szinteken is kikérték tanácsát. 1995. május 18. 12 óra. A Fasori Gimnázium díszterme tele van diákokkal, tanárokkal, sőt még néhány, gyermekétől idejében értesült, érdeklődő szülőis látható. Megjelenik a díszvendég, és a gimnázium vezetőségének kíséretében helyet foglal az emelvényen. Az igazgató üdvözlő szavai után elkezd beszélni, mesélni. Mindaz, amit 45 évi távollét után is tökéletes magyarsággal elmond, egy rendkívül tevékeny élet története. Nincs benne szónoki hatásra való törekvés vagy póz, előadása csupa egyszerűség, szerénység és derű. Úgy beszél, mint régen itt-járt diák fiatalabb iskolatársaihoz. A jelen levő kétszáz-egynéhány lány és fiú néma csöndben, feszülten figyel. Talán lenyűgözi őket egy eleven Nobel-díjas tudós jelenléte, talán szavainak őszintesége és hitelessége hat rájuk, talán azt akarják mindenképpen ellesni, hogyan lehet Nobel-díjat szerezni. Nos, erre az utóbbi titokra Harsányi előadásából feltétlenül fény derült. Sok tényező kell hozzá, egyik sem nélkülözhető. Először is tehetség, anélkül nem megy! A tehetséget azonban fel kell ismerni és ki kell fejleszteni! Ehhez megfelelő iskola, abban olyan kiváló tanárok szükségesek, mint akiktől Harsányi is tanulhatott. Az azonban, hogy a képességhez alapos képzettség is járuljon, nemcsak az iskolán múlik, döntő a tanuló érdeklődése, kitartása, szenvedéllyé érlelődő tudásvágya. Szükséges továbbá az, ami az érett embert további életén is végig kell, hogy kísérje: a fáradhatatlan, áldozatos szorgalom, a nemcsak az anyagi jólét által motivált szakadatlan munka, a választott szakterület iránti elkötelezettség. Tehát igen sok lemondás, sok töprengés, állandó makacs küzdelem a minél tökéletesebb eredményekért. Lehet, hogy erre is rádöbbentek diákjaink abban a déli órában, lehet, hogy volt, akiben most vált tudatossá, hogy hasonló igényeket akar önmagával szemben támasztani. Bízom benne, hogy jelenlegi diákjaink közül is többen fognak kimagasló eredményeket elérni hivatásukban, talán újabb Nobel-díjakkal, vagy anélkül, de nem is ez a fontos. Mi, a Fasori Gimnáziumban napjainkban működő tanárok mind azt szeretnénk, ha diákjaink Istentől kapott tehetségüket a legmagasabb fokú tudással és tisztességgel ötvözve tartalmas és értékteremtő életet élhetnének ebben a hazában. Harsányi János életében 57 év telt el az érettségitől a Nobel-díjig. Valószínű, hogy legtöbben, fasori tanárok, nem érjük meg tanítványaink hasonló sikereit. Ám érezzük, hogy egy hosszú folyamat részei vagyunk Isten rendelése szerint. Ha nem látjuk is meg munkánk minden termését, boldoggá tesz a tudat, hogy az elődeinktől kapott értékeket továbbadhatjuk, így őrizve meg a nemzet számára.