Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 9. (Pannonhalma, 2021)
IV. Szemle
Szemle 205 az a plusz, amit az értelmezéshez a kurátori vagy szerkesztői koncepció tesz hozzá. A kiállítás – piarista didaktikához méltó logikával – a Templommal , és egyúttal a rendtörténet kezdeteivel indítja a képzeletbeli sétát, ezzel pedig átvágja a tematika és kronológia kettősségének gordiuszi csomóját. A kötet élén Koltai András és Tusor Péter közös tanulmánya olvasható, kétnyelvű forrásközléssel és bőséges jegyzetekkel. Amellett, hogy a szöveg stílusa is kiváló (élő, fordulatos, olvasmányos), tisztázza a történetírás és a szakirodalom egy korábbi, elterjedt tévedését Jakusith György és Lippay György szerepét tekintve a – kezdetben „reformált jezsuitáknak” tartott – rend megtelepedésének körülményeiről. Következőként Maczák Ibolya tanulmánya a szószékre irányítja a tekintetünket, ahol felhangoznak a rend alapító Kalazanci Szent Józsefről szóló 18. századi, magyar nyelvű prédikációk. Ismételten csak a kötet dramaturgiáját kell dicsérni: míg az előző tanulmányban a főszereplők szólaltak meg, most az ő emlékezetük kerül előtérbe. A „reformált jezsuiták” alapítója, Kalazanci Szent József boldoggá avatását (1748) követően az első magyar nyelvű prédikáció jezsuita szerzetes tollából született meg. (Némi elfogultsággal teszem hozzá: a következők között pálos is helyet kapott.) Rögtön ezután át is lépünk az Iskolába , a rendi működés leglátványosabb, legismertebb terepére. Julia Krämer-Riedel tanulmánya a piarista kapcsolati hálóról ad áttekintést a 18. század második felében, tulajdonképp a fentebb említett társadalmi beágyazottság egyes színtereit ismertetve. A korszakból ismert jelenség, amelyre a szerző fölhívja a figyelmet – a rend szellemi elitjének elvilágiasodása, de legalábbis az erre való kísértés – nem egyedülálló: a pálosok is hasonló folyamatot tudhatnak magukénak Nem véletlen, hogy a tanulmányban említett Magyar Hazafiúi Társaság motorjai épp e két rend képviselői voltak, és hogy a tagok fogékonynak bizonyultak a jakobinus mozgalom szellemiségére. A tanulmány ízelítőt ad a piaristák tudományos kíváncsiságából és innovatív gondolkodásából – ez egyébként az egész kötetet végigkíséri –, említi ugyanis Piller Celesztint, aki az 1770-es években (!) kidolgozta a diákok számára a helyes újságolvasás módszertanát, és olvasókört szervezett. (Talán említeni sem kell, hogy a köz életi érzékenység és a kritikai információfogyasztás fontossága két évszázad múltán, napjainkban sem kevésbé fontos készség.) A fejezet másik tanulmánya ismét Koltai Andrásé: iskolatörténeti áttekintés a magyarországi piarista gimnáziumok életéről a kezdetektől napjainkig. Hiánypótló, fontos szöveg a kötet és témája egésze szempontjából, amelyet talán a fejezet élére tettem volna, helyet cserélve Julia Krämer-Riedel tanulmányával.
