Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 6. (Pannonhalma, 2018)
IV. Szemle
Szemle 351 a kísérleti fizika, az empirista gondolkodók, majd Christian Wolff, Immanuel Kant és Johann Gottlieb Fichte oktatása. A bencés Matern Reuss jól példázza, hogy a rend értelmisége milyen nyílt szellemmel viseltetett az új eszmék iránt. Reuss alig hét évvel A tiszta ész kritikája megjelenése után már előadásokat tartott a műről Würzburgban, és személyesen is meg látogatta otthonában a königsbergi filozófust, akit akkoriban az ész és a metafizika iránti szkeptikus hozzáállása miatt gyanakodva szemlélt a katolikus értelmiség. Hovatovább, egyes bencés professzorok (mint Muth vagy Peutinger) még radikálisabb lépést tettek, amikor Kant valláskritikáját is integrálták keresztény világnézetükbe. Ezzel egy időben a korszak teológiai gondolkodása is drámai változásokon esett át. A teológiában erősödött a szentírási megalapozás igénye, a spe kulatív-skolasztikus megközelítés veszített népszerűségéből, szerepét főként a wolffi rendszeres és a kanti kritikai filozófia vette át. A fejezet többek között bemutatja a Salzburgi Egyetem extravagáns professzorának, Jakob Danzernek a gondolkodását, aki „egyik kezében a Bibliával, a másikban a filozófia fáklyájával” hirdette a Szentírás és az új filozófia teljes összhangját. Latin helyett immár németül tartotta meg morálteológiai előadásait, s a kanti kritikák hatására úgy vélte, az evangéliumok nem egyebek, mint iskolapéldák, melyek az embereket a közjóra és a helyes viselkedésre motiválják. Morálteológiai műve olyannyira jó fogadtatásra talált, hogy II. József szemináriumi tankönyvnek ajánlotta azt a papképzés számára. Danzer közeli barátja, Tiberius Sartori, akit Lehner a „katolikus liberalizmus” egyik alakjaként tartott számon, hasonlóképp ítélte meg Krisztus szerepét: Jézus a tökéletes moralitás kinyilatkoztatása volt, ami harmóniában van a tiszta ész morális elveivel. A fejezetben bemutatott reformteológusok sorából alig hanem kiemelkedik Beda Mayr, Donauwört bencése, a korszak egyik legprogresszívebb teológusa, aki német nyelvterületen az első ökumenikus teológia megalkotója volt. Az 1770-es évektől kezdve elméletben kidolgozta a kereszténység újraegyesülésének intézményi és módszertani feltételeit, miközben a katolikus teológiai gondolkodást egészen annak végső határaiig feszítette (például az egyház tévedhetetlenségének megkérdőjelezésével), hogy a keresztény egyházakkal való közeledés útjából eltávolíthassa az akadá lyokat. A fejezet utolsó portréja a neresheimi Benedict Werkmeisteré, aki a kompromisszumok nélkül megvalósítandó vallási türelem mellett állt ki álnéven publikált művében. Maró kritikával illette saját egyházának hierarchiáját, az inkvizíció intézményét és általában is a katolikusokra jellemző intoleranciát.
