Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 6. (Pannonhalma, 2018)
II. Közlemények
134 Gereben Ferenc „(...) 1956-ban bátyám elment Pannonhalmáról Ausztriába, és onnan az USA-ba. Én otthon maradtam, hogy szüleimnek legyen legalább egy gyerekük. Élveztem az iskolát és barátaimat négy éven keresztül. Utána egyetemre akartam menni, de még nem lehetett akkor. 62 Két évig dolgoztam, mint egy technikus. 1963-ban felvettek a Műszaki Egyetemre elektrikus mérnöki karra. Minden jól ment két évig, de amikor megtudtam, hogy Moszkvába akarnak küldeni (Lumumba egyetem?!) harmadévre, akkor elhatároztam, hogy menni kell valahová, de nem Oroszországba. Így 1965-ben vizitálni mentem Ausztriába, csoda volt, de kiengedtek, onnan Németországba, majd (...) Amerikába. (...) S. Dakotába men tem, ahol (...) bátyám is volt az egyetemen, dolgozott egy Master’s Degree in Physics. Én is oda mentem továbbtanulni...” (P. P.) „(...) [Orvos] édesapám nagyon betegen jött haza a hadifogságból, nem tudott még járni sem, édesanyám járt napszámba, abból éltünk egy ideig. (...) Állami gimnáziumba nem vettek fel, ezért kerültem Pannonhalmára. A kez deti örömöm hamar eloszlott, mert igen nehezen viseltem a bezártságot. Abban az időben nagyon kövér is voltam, társaim Coc-nak becéztek. 63 Eleinte zavart, később megszoktam. Jó iskola volt ez az internátus, mert állóképességet, tartós értékrendet adott. Érettségi után az egyetemi felvételik következtek, meg a » hely hiány miatt felvételt nem nyert« végzések. A reménytelen helyzetet maga az Úr oldotta meg, mert apám egyik betege, Dobi István elnök testvére lobbizott a felvételemért, eredménnyel. Szegedre kerültem az orvosi fakultásra, nagy megdöbbenést okozván az egyetemi KISZ-vezetés számára. Tudatták velem, hogy már az is nagy hiba volt, hogy érettségit szerezhettem, de dolgozni fognak azon, hogy diplomát ne kaphassak. Én meg igyekeztem, és 1967-ben diplomát szereztem. (...) Végzős koromban ismertem meg feleségemet (...). Amikor megláttam, azt mondtam magamnak, vagy ő lesz a feleségem, vagy senki. Utóbb kiderült, ez volt legokosabb döntésem az életemben, meg a szakmaválasztás. (...)” (R. A.) „(...) A pannonhalmi környezetbe való beilleszkedés – bátyám ottléte dacára – nem ment könnyen. (...) A korai kelés, a takarodó, a reggeli torna, a kötelező stúdiumok és séták, a vezényszóra evés, új ízek lassan váltak megszokottá, de 62 „Ikszes” volt, nem vették fel. 63 Az osztályban (és persze más diákközösségekben is) erősen virágzó diáknévadásnak a lélektana külön elemzést érdemelne. Ezeket a neveket a régi köznyelv csúf-, illetve gúnyneveknek is hívta, és a fenti látszólag tényleg az is volt, legalább is kezdetben. Ugyanakkor ezt az osztálytársat mindenki szerette, és ezt a nevet évtizedekig nagy szeretettel használta, akkor is, amikor „Coc” már régóta nem volt kövér. Érdekességként elmondható, hogy amikor az 50 éves találkozón egy, az Egyesült Államokban élő osztálytársunk bocsánatot kért tőle ezért a névadásért, mindenki kacajra fakadt, elsőként maga az érintett.
