Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 5. (Pannonhalma, 2017)
IV. Szemle
Szemle 357 épülésén át folytatódó, majd az 1956-os sikertelen újrakezdésen és a hatvanas évek beszűkülő lehetőségein át tartó folyamat bemutatása a hetvenes években az apátutódlás problémájának megoldásával ért véget. A kötet tehát a fenti kronologikus vonal mentén szerveződik, és legalább három fontos ismérvet mondhat magáénak. Az első, hogy a teljesség igényével lép fel, vagyis a ciszterci rendet ért retorziók teljességének bemutatására törekszik, amire eddig csak a jezsuiták esetében volt rálátásunk. Másodikként a rendkívül széles forrásbá-zist kell kiemelnünk. Nemcsak a korszakkal foglakozók számára kézenfekvő peres iratokat és az állambiztonsági szervek dokumentumait használta fel a szerző, hanem megyei levéltárakban is felkutatta a ciszterci rend iratait, és élt az egyházmegyei, valamint a szerzetesrendi levéltárak adta lehetőségekkel is. Mindemellett töreke-dett az egyre szaporodó szakirodalom feldolgozására és szakszerű beépítésére. Egy még csak emberöltőnyi távolságban lévő téma esetén a személyes visszaemlékezé-sek összegyűjtése sem maradhat el, legyen ez akár írott formában fellelhető vis z -szaemlékezés vagy napló, akár a ma nagyon divatosnak számító, és e téma esetében különösen is megkerülhetetlen oral history. Harmadszorra pedig azt szeretném ki emelni, hogy a kötetet gazdag fotóanyag illusztrálja, amelybe nemcsak a közgyűj-teményekben elérhető felvétek kerültek beválogatásra, hanem a magánkézben lévő fotók is. Az egyes perekkel foglalkozó fejezetek és alfejezetek elején elhelyezett port-rékat kifejezetten jónak találom, mivel egy-egy arc még közelebb hozza és még sze mélyesebbé teszi az egyes történeteket. És még egy személyes megjegyzés. A szerencsés forrásadottságoknak köszönhe tően sikerült a ciszterci rend – az állam szemszögéből nézve – illegális szerve-zetének rekonstruálása is, amelynek alapját az belügyi szervek felderítő munkája adta. A szerző maximálisan kihasználja az állambiztonsági szolgálatok által kelet-keztetett iratok bőségét, és megnevezi azokat a szerzeteseket is, akik együttműköd tek a belügyi szervekkel, de ennek ellenére nem esik túlzásokba, és nem megy át „ügynökvadászat”-ba. Ehelyett a belügyi források segítségével a perek lefolyásának menetét tudta rekonstruálni, és azt tette vizsgálata tárgyává, hogy milyen profillal rendelkeztek a a területi alapon szerveződő kisebb illegális rendi csoportok. Érdemi kritikát mindössze egyetlen fejezet kapcsán szeretnék tenni, ez pedig az V. rész 3. fejezete, mely A Ciszterci Rend Zirci Apátsága mint „tanító rend” 1945 és 1948 között címet viseli. Bizonyára a szerző is érezte, hogy van némi ellentmondás abban, hogy egy apátságot valójában rendként azonosít, így egy lábjegyzetben kifejtette, hogy mivel a zirci apátság része az egyetemes ciszterci rendnek , ezért kellett idézőjelbe tenni a tanító rend kifejezést. Itt lényegében arról van szó, hogy a zirci monos-tor apátja és a magyar ciszterci kongregáció prézese (vagyis elnök apátja) ugyanaz a személy volt. Véleményem szerint, az elnevezés körüli bizonytalanság hátterében az a rendtörténeti sajátosság húzódik meg, amit röviden a magyar ciszterci apát -ságok uniójának lehetne nevezni. A 19. századtól kezdődően a zirci apátság több lépésben egyházjogilag egyesült, a pilisi, a pásztói és szentgotthárdi apátságokkal. Ez praktikusan azt jelenti, hogy akár négy magyarországi apátja is lehetett volna a rendnek, de ezzel szemben csak egy volt, és ő Zircen székelt. Fontos tény az is, hogy a zirci apátság kötelékébe lépett szerzetesek a növendékképzés befejeztével a rend által fenntartott gimnáziumokban kezdtek tanítani. Amennyiben az iskola a ha-
