Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
IV.Szemle
350 SZEMLE amelyek félreértésekhez vezethettek: a hitelességet megkérdőjelező vélemények kiváltképp egy hamisítványra, amelyre egy 1687-es megjegyzés utal, és a Tihanyi összeírás egy rosszul értelmezett szavára nyúlnak vissza. A következő fejezetben megállapítja, hogy az alapítólevél a későbbi évszázadok során mint jogforrás szerepelt (25–28), ezt a szerepet pedig csak hiteles oklevélként tölthette be. Az oklevelekkel való foglalkozás történetét európai kontextusban mutatja be. Részben jezsuita, részben bencés kezdetre vezethető vissza: mindkettőnek rend-, illetőleg egyháztörténeti indítéka volt. Magyar szempontból – hasonló indíttatásból – már igen korai időre, Uros apát Liber Ruber jáig (1240) tekinthetünk vissza, és megemlíti a pálosok szerepét is. Ismerteti és értékeli a nagy oklevélgyűjteményeket abból a szempontból, hogy milyen irányú kutatói érdeklődés hozta őket létre, és ennek következtében milyen korlátai vannak felhasználhatóságuknak (28–33). Az alapítólevél a tudományosság érdeklődési körében lényegében a 19–20. század fordulója óta szerepel nyelvtörténeti forrásként. Ettől kezdve Szentgyörgyi Rudolf mintegy ötvenéves periódusokban tekinti át az idevonatkozó szakirodalmat (33–37). Az alapítólevél minden szempontú vizsgálata a diplomatikai leírást sem nélkülözheti. Ehhez megadja az általánosan alkalmazott szempontokat (az oklevél anyaga, formátuma), és leírja ezek konkrét megvalósulását az alapítólevél esetében. Mivel ezzel kapcsolatban is felmerült a hitelesség kérdése, ilyen szempontból is értékeli az oklevél sajátosságait (38–40). A vizsgált szemponthoz az oklevél írásképe, a használt szimbólumok köre is hozzátartozik. Az oklevél megerősítése megállapítása szerint két pecséttel történt. Ebből napjainkra egyik sem maradt fenn. Ebben a fejezetben, miként az egész munkában, a szerző az érintett szaktudományok vonatkozó terminológiáját széleskörűen alkalmazza, és egyúttal az olvasó számára értelmezi is. Külön fejezetben ismerteti a hátlappal kapcsolatos tudnivalókat, mint az alapítólevél előlapjához szorosan hozzátartozó, mégis gyakran mellőzött részt (45–51). Az alapítólevél szövege című fejezet tartalmazza a latin szöveg kéziratos át írásait és a nyomtatásban megjelent szövegközlések felsorolását, valamint az itt publikált, a szerzőtől való átíráshoz tartozó átírási tudnivalókat (52–63). A magyar fordítások tételes felsorolása után közli a fordítással kapcsolatosan felmerült saját gondjait, szempontjait (64–66). Ezt követi az alapítólevél szövege magyar fordításban (67–71). A könyvben az oklevéltani tudnivalók és az alapítólevél szövegének közzététele után következik az oklevél szerkezeti felépítésének ismertetésére (72–76). Ezúttal is az általános, európai gyakorlat tükrében mutatja be első eredetiben fennmaradt hiteles oklevelünk szerkezeti részeit: a külföldi példákkal azonos és
