Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
II.Közlemények
224 GEREBEN FERENC Feljegyzéseinek visszatérő aggodalma, hogy nem sikerült eléggé vallásosnak nevelni tanítványait. Ebben az 1959-es írásban is ott szerepel a mondat: „Egyesekben alig van egyházias érzés.” És amit ezután mond, akár mottóként is megállná a helyét: „Talán közületek a jónevelésűeknek úgy látszik, keveset beszélek nektek a jó Istenről, lehet. De annál többet beszélek lélekben a szentmisében rólatok a jó Istennek. [Kiemelés tőlem: G. F.] Akivel több baj van, arról többet.” Emlék a hadifogságból A háborúról, katonáskodásáról és hadifogságáról keveset beszélt László atya, legalábbis az én emlékezetem szerint. Annál jobban megörültem, amikor a kéziratok között egy keltezés nélküli feljegyzésre bukkantam, 23 amely elég hosszan tárgyalja az amerikai fogság egyik epizódját. Megtudjuk belőle, hogy a háborúban utász őrvezetőként szolgált. (Ami azért érdekes, mert érettségije és három befejezett egyetemi éve őt jóval magasabb beosztásra jogosította volna fel.) Az alábbi történet inkább példázat, nem emlékiratrészlet akar lenni, bár annak se lenne érdektelen: a hadifogság-történetek kivételesen pozitív változatával van dolgunk. (Találkozunk azonban egy sejtelmes célzással arra, hogy a negatív és megszégyenítő körülmények „később be lettek pótolva”.) Nem tudjuk azt sem, hogy pontosan hol, milyen kikötő közelében játszódik le mindez, de a szabadon garázdálkodó „szláv” egykori hadifoglyokból kikövetkeztetve Németországban lehetünk. (...) „Most egy ilyen (vezető)változás jut eszembe a háború végéről, amikor az amerikaiaknak, ha akarom fogságnak nevezhető uralma alatt voltunk egy műszaki ezred. Idegenben. A győztes amerikai hadsereg különös véletlen folytán előnyös helyzetben hagyott bennünket, a fogság minden megszégyenítő mozzanatát eltüntette, fegyverátadás, szögesdrót, megfigyelő torony, ami később azután be lett pótolva. És a magyarság ősi szokás szerint ment fegyelmezetlenül a maga útján. A tisztek mulatoztak, a többi, aki nem volt hajlandó, az unatkozott, a legénység hadizsákmánnyá lett felszerelési anyagon szerzett élelmet a közeli falvakban, ameddig el volt szabad mennie. Kártyáztak, zenéltek, henyéltek. Néha azonban az amerikai parancsnok megkövetelte, hogy a magyarok dolgozzanak a kikötőben, a pályaudvaron, a műszaki ezred iparvasútján szállítsanak anyagot a pályaudvarra és a kikötőbe. És ilyenkor mindenki húzódozott, nem akart menni. A táborparancsnok, aki egy szerencsétlen szenvedély rabja volt, morfinista, igyekezett ráparancsolni a legénységre, hogy 23 PFKK BK, Uo.
