Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
II.Közlemények
158 TAKÁCS LÁSZLÓ a vézna teremtményben olykor hatalmas erő van: Quid macies pecudis? Rhetor (macer ipsemet) inquit, / Non leve saepe macris robur inesse ratus (vv. 67–68). Ezzel a bölcsességgel fölvértezve és megnyugtatva magukat végre elindulnak a Szentháromság-szobor irányába, pillantást vetve a Tűztoronyra, vagyis a Főtéren lévő Kecsketemplom, illetve rendház irányából előbb keletre tartanak, s amikor az első kaptatón, a prépost háza előtt mennek el (Szent György utca 5.), mivel a lovak lassulni látszanak, Mátyás atya már megfogalmazza félelmét, hogy aznap aligha fognak Bécsújhelybe érni. Szerencsére mégis veszi az első akadályt a két bencéssel a kocsi, s mikor aztán kitárul előttük a vidék látványa, megkönnyebbülten nevet föl Bernardin atya, s bár szidja lovait, vele nevet a kocsis is: Riseram, at indignans duplicoque minacia verba / Collegae, nostrum risit et ipse statum (vv. 83–84), majd azzal vigasztalja őket, hogy nem baj, ha nem érnek időben Bécsújhelybe, szebb lesz az esti sötétben kivilágított színház látványa. Sajnos a baljós sejtelem beigazolódik: este hat órakor még csak a következő települést, Tormafalut, vagyis Krensdorfot érik el, amelyet Bernardin atya szellemesen nasturci á nak (’torma’) fordít. Így a tervezett útnak mindössze a felét sike rült megtenniük az eredetileg az egész utazásra szánt idő alatt. A faluban kicsit megpihennek (a lovak is kapnak vizet), őket pedig a helyi plébános vendégeli meg, aki arról mesél, hogyan kapták el a híres nápolyi útonállót, Magdonaldust, amikor újra betoppan a kocsis, hogy induljanak, noha nekik – érthetően – már nem akarózik nekivágni a sötét éjszakának. De Phaëthonjuk szava dönt, elindulnak, s mire Pőcsingbe, vagyis Pöttschingbe, magyarul Pecsenyédre érnek, feketeségbe burkolózik minden. Ekkor már bizony úgy gondolják, a kocsis minden ágálása ellenére is jobb lett volna Tormafaluban maradni: Tunc, tunc in Krensdorf non noctem egisse dolemus (v. 123), de a két bencés, a retorikatanár Mátyás atya és a grammatikát tanító Bernardin atya nem tudnak mást tenni, mint vakargatják a fejüket: Tunc fricuit Rhetor Grammaticusque caput (v. 124). Haladnak tehát tovább, s ekkor szakad nyakukba az igazi veszedelem, amikor a falun végigbukdácsoló, majd elkanyarodó patak hídján kell átgurulniuk. Mivel a kocsis nem lát a sötétben, az út pedig rossz, tele gödörrel, Phaëtonjuk kiválasztja az arany középutat, amit Bernardin atya nehezen visszaadható latin nyelvi humorral és leleménnyel kommentál: Elegit mediam, mediaeque scientiae amator / In media hinc semet, nosque pericla trahit (vv. 135–136): a közepes tudás szerel mese az arany középutat választja, amivel magát és az atyákat is a veszedelmek kellős közepébe ragadja. Hogy így döntött, annak nyilván az lehetett az oka, hogy a kocsis egykor az iskola mellett elhaladva azt hallotta az ablakból kiszűrődni, hogy nem lehet megbízni az út szélében: Quondam sub doctis didicit fortasse fenestris / Non licet extremae fidere saepe viae (vv. 133–134) – tesz egy újabb szúrós megjegy -
