Dénesi Tamás (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 3. (Pannonhalma, 2015)
II.Közlemények
102 SZOVÁK K ORNÉL angol R. W. Southern szerint a következő három évszázadban azért termelhette ki mindazokat a szerzetesi formákat, amelyek egyáltalán lehetségesek voltak a kor viszonyai között, mert kölcsönös és organikus kapcsolat állt fenn a társadalom mindenkori igényei és az egyházi intézményrendszer között.3 Mályusz végkövetkeztetése az volt, hogy a monasztikus rendek a valóban elemi erejű reformkísérletek és ezek uralkodói-főpapi támogatása ellenére azért nem voltak képesek a középkor végére obszerváns jellegű megújulásra, mert hiányzott az igény a magasabb rendű, korszerű műveltség megszerzésére, amelyet egyetemi tanulmányokkal lehetett elsajátítani. Míg a kolduló rendek azt a vonzó kilátást állíthatták belépő novíciusaik elé, hogy tanulmányaik révén idővel az egyetemek pezsgő szellemi légkörében és szabadságában értelmiségivé formálódhatnak,4 a monasztikus szerzetesség továbbra is a stabilitas loci és a rendi szervezet megszi lárdításának, valamint a liturgikus külsőségek mind magasabb fokra emelésének ősi módszerével kísérletezett, s ez végül nem vezethetett eredményre.5 Arra már – jóval Mályusz előtt – Erdélyi László is rámutatott, hogy a szerzetesi fegyelem meglazulása szoros kapcsolatban állt az extenzív gazdálkodás lehetőségeinek 13. századi beszűkülésével, vagyis azzal a jelenséggel, hogy a szórt rendszerű, rossz hatásfokon hasznosítható birtokszervezet növekedése 1240 körül végletesen lelassult, az 1260-as évekre le is állt, s az állandó növekedés hiányában sorra merültek fel a problémák.6 Ugyanakkor a rendtörténetírás arra is felhívta a figyelmet, hogy a 14. századi rendi megújulási mozgalom vezetői éppen a birtokszervezet stabilizálásával és a pápai támogatást élvező szervezeti reformmal értek el olyan sikereket, melynek köszönhetően 1393-ban elhangozhattak Zsigmond király jól ismert, bencés szerzetességet dicsérő szavai.7 Rácz György egy tanulmányában azt is bemutatta, hogy az Anjou-korban az uralkodók, I. Károly és I. Lajos egyaránt támogatták az intézményi függetlenségért vívott monasztikus küzdelmeket, időnként oly módon is akár, hogy szemet hunytak a kegyurakkal szemben alkalmazott nem éppen jogszerű módszerek fölött.8 Már a 13. században vannak forrásadatok a szervezeti reform érdekében összehívott bencés káptalangyűlésekre; a Benedictina -bullával ezek megtartása – úgy látszik – rendszeressé vált, s a ha -3 SOUTHERN (1987), 261–442, különösen 262–263. 4 A szerzetbe lépés motivációira és a mögöttük álló emberi stratégiákra nézve Erdélyi Gabriella újabban értékes forrásanyagot tárt fel: ERDÉLYI (2011), lásd különösen is Szökés a kolostorból és A felemelkedés kapui című fejezeteit (25–79.). 5 MÁLYUSZ (2007), 231. 6 ERDÉLYI (1909), 582–583. 7 PRT II., 58–-60. A rendi reform módszereire lásd CSÓKA (1969), II., 549–563. Zsigmond nevezetes szavai: „Qui inter ceterorum ordinum monachos ac fratres in ipso regno augmentati sicut iubar salutaris luminis vulgo ac populo seculari, ut in rectitudinis via et luce procedat, preclara prebent exempla et regularissima devotione divina officia complendo peragunt ”– PRT II., 586–587, Zsigmondkori Oklevéltár I., 3187. sz. 8 RÁCZ (1996).
