Dénesi Tamás - Dejcsics Konrád (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 2. (Pannonhalma, 2014)
IV.Szemle
368 SZEMLE sét jelentette. Már ebben az időszakban is megfigyelhetők voltak az ereklyetisztelet egyéni és közösségi formái, ami új lendületet nyert Nagy Konstantin milánói ediktuma, 313 után. Ekkor indult az ereklyék felkutatása, amelyek nagy számban kerültek át a Szentföldről Konstantinápolyba. Az ereklyetisztelet elterjedése ugyanakkor a keresztény közösségeken belül a kultusz kontrollálásának kérdését is felvetette, amelyet az egyház sikerrel próbált önmaga számára fenntartani. A 4. szá zadtól a vértanúk mellett megjelent a remeték és a szent életűnek tartott püspökök, papok ereklyéinek tisztelete. Az egyház folyamatos erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a kultusz ne csússzon ki a keze közül, ezért az 1215. évi IV. Lateráni Zsinat az ereklyék tiszteletét pápai engedélyhez kötötte . Klaniczay tanulmánya a történelmi háttér ismertetése után részletesen bemutatja, milyen vallásos és kvázi-mágikus rítusok, hiedelmek kapcsolódtak az ereklyekultuszhoz. A nyugati kereszténység területén a szent képek tiszteletében bekövetkező változást nagymértékben segítette elő Bizánc keresztes lovagok általi 1204-es kifosztása, amelyet Julia Bokody (Central European University, Budapest) ismertet tanulmányában. Ekkor hatalmas mennyiségű ereklyét és ikont szállítottak Euró pába, amelyek elhelyezésére nemegyszer új templomokat építettek, és ezzel párhuzamosan az egyházi kalendárium is kibővült addig ismeretlen szentek tiszteletével. E folyamat részeként vált jelentőssé és terjedt el a nyugati keresztény ség területén a szent képek tisztelete. Belting szerint az ikonok esetében fontos szempont volt a bizánci származás , mert azokat hiteles képmásoknak tartották. A nagyszámú ikon jelenléte nemcsak a nyugati művészeti „termelésre” hatott ösztönzőleg, hanem a vallásos áhítat új formáit alakította ki. A képek imádságban elfoglalt helyét vizsgálja Colum Hourihane (Index of Christian Art, Princeton) szövege, amelyből kiderül, hogy a képi ábrázolások nem pusztán dekoratív funkcióval rendelkeztek, s nem is csupán arra szolgáltak, hogy teológiai dogmákat és üzeneteket tegyenek érthetővé, hanem szerves részét képezték a vallásos áhítatnak. Ahogy Hourihane írja, a „műtárgyak az elmélyülés részét képezik”, hiszen képesek arra, hogy „a fizikait átvigyék az örökkévalóba” (81). A templomok díszítésének művészeti programja is azt szolgálta, hogy az imádságot végző egyén vagy közösség közelebb érezze magát Istenhez. Az egyes tárgyak jelentése a hívek számára változott a környezet és a napszakok változásával: egy vallásos kép a napfényben Krisztus megdicsőülésének átérzését, a homályban a kontemplációt segítette. Hourihane megközelítésé t arra alapozza, hogy a vallási alkotások szemlélése közben a legfontosabb az „átélés”, amely a képen látottakkal való lelki azonosulást jelenti. Kérdéses persze, hogy Hourihane az „átélés” hangsúlyozásával mennyire nézi mindezt posztromantikus szemszögből, mindenestre igaza van abban, hogy a középkori ember számára a kép olyan esz-
