Dénesi Tamás - Dejcsics Konrád (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 2. (Pannonhalma, 2014)
IV.Szemle
SZEMLE 369 közzé vált, amelyen keresztül kapcsolatba tudott lépni Istennel. A fentiek miatt nagyon fontos azoknak a médiumoknak a vizsgálata, amelyek ezt a funkciót be töltötték. Az egyik legősibb, az antikvitás számára is jelentős művészeti eljárás a mozaikdíszítés volt, amelyet a kereszténység korai szakaszától használtak a templomterek dekorációjára. A mozaikdíszítés a 6. századi Bizáncban érte el legszebb formáját. Marina Vicelja-Matijaš i ć (University of Rijeka, Rijeka) tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a keresztény templomok képi ábrázolásait egy térben kialakított vizuális rendszer részeiként kell értelmezni. A szerző szerint a képi ábrázolások célja „a fizikai tér meta-térré történő alakítása volt, amelyben a szemlélő a szigorú hierarchikus rendszer alkotórészének tekintheti önmagát, saját, világosan kijelölt helyén” (96). A 6. század innovációja volt az aranyozott mozaikok alkalmazása. Az aranyszínben pompázó templombelsők a mennyei fény ragyogásának érzetét keltették a szemlélőben. A fény szentségének szerepét a mozaikművészetben a horvátországi Poreč katedrálisának díszítésén keresztül mutatja be a szerző, ahol a „fényt » elnyelő « és fényt visszatükröző mozaikdarab kák” olyan benyomást keltettek a szemlélőben, mintha a fény „az ábrázolás részeként a mozaik belsejéből jönne” (105). A „fény misztikuma” a mozaiktechnika révén az isteni kegyelem metaforájaként jelent meg a keresztény templomterekben. A fény szerepének másik aspektusát vizsgálja meg Endrődi Gábor (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest), aki Suger saint-denis-i apát De consecratione című traktátusa alapján a korábbi kutatásokhoz képest új értelmezési lehetőséget javasol az üvegablakok szimbolikus művészeti programjának megértéséhez. Suger az oldalkápolnákból érkező fényt lux continuá nak nevezi, amely átjárva (per lustrans) a templomtér belső részeit megvilágítja azt. Endrődi mindezt egy Cham peaux-i Vilmosnak tulajdonított szöveggel hozza párhuzamba, aki ugyanezekkel a kifejezésekkel élve az ablakon átáradó fényt a Szűz Mária méhét csorbítatlanul átjáró Krisztushoz hasonlította. Ha ez a toposz Suger számára is nyilvánvaló volt – bár ezt maga a szerző nem támasztja alá –, akkor „[e]bben az értelemben – írja Endrődi – a természetes fény lenne a teremtő Isten metaforája, a templomépület színes üvegekkel feloldott falai Máriáé, a teret bejáró fény vagy a fénnyel bejárt tér pedig Krisztusé” (126). Ennek alapján kibontakozik az a komplex térszimbolika, amely által Suger apát katedrálisa önmagán túlmutató jelentéseket hordozott. A templomtér másik fontos médiuma volt a falfestészet, amelynek technikai fejlődését és liturgikus funkcióit a kurátor és kötetszerkesztő Bokody Péter (Plymouth University, Plymouth) mutatja be az assisi Szent Ferenc-bazilika freskóinak példáin. A középkori képhasználat funkciója szerint két kategóriát hozott létre. Az egyik a kultuszkép (imago) volt, a másik pedig az elbeszélő áb -
