Dénesi Tamás - Dejcsics Konrád (szerk.): Collectanea Sancti Martini - A Pannonhalmi Főapátság Gyűjteményeinek Értesítője 2. (Pannonhalma, 2014)
IV.Szemle
362 SZEMLE doczki Bálint munkája. Így – ahogyan a szerkesztő maga is megjegyzi – nemcsak a szűkebb szakma, hanem a latin nyelvvel még nem, vagy csak nehézkesen boldoguló egyetemi hallgatók, illetve a tágabb közönség is megismerkedhet a szöveggel. A kötetet forrás- és irodalomjegyzék, valamint személy- és helynévmutató zárja. Forgó tanulmánya igyekszik komplex képpel segítséget nyújtani az olvasónak a forrás kontextusának könnyebb megértéséhez. A historiográfiai áttekintést követően a rendi politika szimbólumait tárgyalja az 1708–1715-ös országgyűléseken. Az 1712. évi diéta előkészítése, a hitlevél kérdése és a koronázás aktusa az a három politikai cselekmény, amelyeket Forgó kiemelt mint a szimbolikus politika tényszerű megnyilvánulásait. A szerző tesz egy rövid, de annál fontosabb fogalmi kitérőt a rendi politika szimbólumait illetően, és a politikai kultúra két formáját is elkülöníti. A ceremoniális szimbólumok – amelyek a rendi jogok kifejezőiként vizsgálhatók – és a mindennapok politikai kultúrája egyaránt megjelenik a P. Engelbert által írt szövegben, amely így lehetőséget nyújt azok széles körű vizsgálatára. Forgó tanulmányában a három nagy szimbólum külön tárgyalásánál mintha azonban e két elem mégis összemosódna, és egy olyan szervesnek és természetesnek ható folyamat jelenik meg előttünk, amelyre gondolva valóban megszabadulhatunk a szimbolikus politika negatív mellékzöngéitől. Még ha a rangsorrendről (praecedentia) szóló vitákkal kapcsolatban elmosolyodunk is, de láthatjuk és érthetjük a viták résztvevőinek sokszor életbevágó motivációs háttereit. A tanulmány második fejezete a vallásügyi vitákkal és az úgynevezett konfesz szionális rendiség 18. századi politikai szerepével foglalkozik. A status evangelicus kérdése, amely jóval messzebb mutat az ötödik rend létezésének absztrakt vitájánál, sokáig terhelte az országgyűlés légkörét. Forgó tanulmányából átfogó képet nyerhetünk erről, megvilágítva azt a tényt, hogy milyen mértékben fragmentálódhatott a rendi társadalom a kérdéskört illetően. A szerző tételesen vázolja fel azt az utat, amelynek csúcspontja az 1729-ben bekövetkező esemény, amikor végül a vallásügy kikerült az országgyűlésen tárgyalt ügyek közül. A szerző írásának harmadik fejezetében ( Új szereplők a rendi politika színpadán – a szerzetesrendek) először elénk tárja a szerzetesi intézmények újjáéle désének folyamatát a felszabadító háborút követően. Ennek a közreadott forrás szempontjából is igen lényeges eleme a külföldi apátságok magyarországi vagyonszerzése, hiszen maga P. Engelbert is így kerül az 1712. évi pozsonyi diétára. A rendszerint a török kiűzésének anyagi támogatásáért cserébe adományozott apáti címek és birtokok nem csak formálisak voltak, hiszen gyakran tervezték és meg is kezdték az apátságok visszatelepítését, azonban ezek mértéke gyakran elmaradt a várakozásoktól. Ezt követően Forgó a szerzetesrendek országgyűlésben betöltött szerepét tárgyalja, itt is külön részt szentelve az egyháziak között
