Surányi Dezső: Éden a Duna-Tisza közi Pest megyében. Cegléd és környékének természetvédelmi értékei (Budapest, 1992)

IV. fejezet: Természetvédelmi értékek és területek Délkelet-Pest megyében

tói nagy távolságra repülő gyurgyalagok, a töviskes cserjések, dűlőutak gazdag apró énekes madár populációi csak illusztrálják, mennyi érdemes és kutatni való akad a környéken.

2. Nagykőrös és határának fontosabb botanikai értékei

Nagykőrös környéke a Duna-Tisza közi tájnak jellegzetes darabja, az ÉNY-DK-i irányú nagy homokhátság egyik középső csíkján helyezkedik el, pontosabban a középső homokháton található a Nagyerdő és Csókáserdő száraz tölgyesei, a tisztásokon homokpusztai rétek, a buckákon cserjések és szikesedő laposok (Gógánydűlő, Ludas, Szurdok) legelői, kisebb turjánjai, nádasai és hamvasfűz bozótjai, zsombékjai csak mutatóban maradtak meg. Hargitai (1942) szerint a talajt borító vegetáció 72 %-ban antropogén jegyeket visel magán.

A körösi erdőkről, illetve gyeptársulásokról igen sok adatot találtunk. Már Kitaibel, Kanitz, Hollós, Degen és Boros is fontos taxonómiai és cönológiai megállapításokat tettek. Hargitai nagyvolumenű kutatásai arra engedtek következtetni, hogy csak a sajnálatosan korai halála akadályozta meg e munkája folytatását. Újabban viszont Szollát végzett igen nagy terület bejárási munkákat, több faj kétséges jelenlétét volt képes bizonyítani.

Nagykőrös határában már az 1368-as oklevél tanulsága szerint kiterjedt erdőségek voltak, bizonyos földrajzi nevek erre engednek következtetni: Nyárs(as)apát, Bokros, Tázerdő, Vadas, Barátszilos, Bántő(lgye)se, Pálfája (vö. 56. ábrával). Kivesztek az egykor híres és névadó kőrisligetek, vagyis nagyon sokat változott a tájegység arculata. Szükség volt ugyanis a szántóföldre és legelőre, igen sok fát igényelt a gazdasági élet. A tanújellegű kőris a Felső-Gátnál Herbe-Ville osztrák generális parancsára vágatott ki 1705-ben. A tölgyesek gyérítése folyamatos és rendszeres volt, amit a török hódoltság kori tüzelőfa adók behajtása is súlyosbított: Szt. György (ápr. 25.) és Szt. Demeter (okt. 26.) napján a városnak több szekérre való fát kellett szolgáltatnia. Az újulatok pedig nem tudták pótolni a kieső fatömeget. Hiába járták az ardók is az erdőket, mert pl. salétromfőzéshez a kuruc-labanc háborúk idején igen sok fát vágtak ki. A rácok ellen épített sövényfalas védvonal megépítése is nagyon sok faanyagot igényelt.

1780-ig a lakosság korlátlanul használhatta az erdők fáját, csak a múlt század elején határozta meg az erdőkezelőség, hogy az erdőterület 20-adát lehet egyszerre kivágni. A megtisztított irtványon 15-20 tölgyfacsemetét hagytak, de megkímélték a vadalmákat és vadkörte fákat, no meg a csepleszmeggyeseket, mert a vadaknak takarmányt adtak. A szilfa kiváló szi111