Sárkány József: Cegléd az irodalomban - Honismertető munkálatok (Cegléd, 1943)

szerint, mintha, gyermekük volnék, feltétlenül engedelmeskedtem, két leányuk is volt új szüleimnek, kiket tehát nővéreimnek volt szabad tekintenem, mi reám nézve, testvériden voltam születésem óta, nemcsak újság, hanem érdekes és kedves újság is volt, s kik velem , igazán testvériesen is bántak, szerettek s atyjoknál búzgó közbenjáróim voltak, valahányszor valamely csínyért büntetés várt rám, mire — őszintén megvallva — nem ritkán volt szükségem. Rozália és Mari — jól tudom, 19 és 17 éves — szorgalmas és szép viseletű leányok voltak; az ifjabbik szép is. Legtöbb bajom eleinte a magyar nyelvvel volt s a német szó tiltva lévén, szerencsétlen voltam volna, ha Rozália, ki jól tudott? németül, titkon nem tanít, hogy ezt így, meg úgy mondjam. Nem tagadom, hogy az öreg úr nagyon komoly és szigorú, a mama kissé zsémbes lévén, csak új nővéreim tették nem egyedül kedvessé ottlétemet, hanem hasznossá is. Náluk nélkül dehogy lettem volna húsvét körül már oly meglehetős magyar gyerek.

A tavasz és nyár éppen boldoggá tettek. Úti tapasztalásaimat gazdagította Palik ceglédi káplán, ki Törteién plébánossá lévén, egyszer oda ki hozatott s ott csodáltam a Vida László kastélyát s a ki nem épült templom kiépült sanctuariumát, mely olyféle emlékezetet hagyott gyermeki elmémben, mintha az legalább a kölni csonka dóm volna; haragudtam is a sok kompossessorra, hogy ki nem építik: de azşrt jól esett, mikor Palik több úri házhoz elmenvén tisztelkedni s magamat is elvivén, nem akarták neki hinni, hogy félév előtt még amolyan német fiú voltam.

Gyakran mentünk ki egy nagy kertbe, mely — gondolom — Bischöfe volt. Az iskolaház udvarán is szabad volt néha labdáznom. Volt veszekedés is, mi ugyan nem volt szabad, de az egyházfi, egyszersmind valami kurátor-féle, elhallgatta csínjeimet, mert biztattam, hogy apám (azaz az igazi), ha majd elvisz augusztus végén, megajándékozza, ami meg is történt. Pajtásaim közül különösen jól voltam a két Bobory fiúval és Nagy-Sándor Józsi-xal, kinek szüleinél töltöttéin Abonyban a húsvéti fériáka't s ki — szegény! magyar tábornok a vesztőhelyen végezte, 35 évvel utóbb — életét. Jól tanultam s így mint első eminens léptem ki a »ceglédi egyetemből«.

1814. augusztus 31-én apám értem jött. Elbúcsúztam a mogorva ceglédi apától és zsémbes mamától is, mi már könnyebben ment; de annál nehezebb volt az elválás fogadott nővéreimtől. Szerettek, szerettem, megsirattam. Ök voltak, kik könnyűvé tették kezdettől fogva távollétemet szüleimtől. Isten áldja meg őket, ha még élnek.

Reggel indultunk, estefelé érkeztünk haza. Anyám élénkbe szaladt, összecsókolt s egy sereg kérdéssel ostromolt. Megértettem, de —• magyarul feleltem.

— Az Istenért! — kiáltott föl — ez a fiú elfelejtette az anyanyelvét, nem tudok vele beszélni.

Ez életem legnevezetesebb éve. Ekkor lettem magyarrá.«

Budapesti Szemle 1879.

A Kossuth-Gimnázium önképzőköre Toldy Ferenc nevét viseli.