Kürti Béla: Eltűnt iskolák nyomában (A polgári iskola története és művelődési szerepe Cegléden 1869 - 1948) - Ceglédi füzetek 25. (Cegléd, 1989)
I. Az iskola története
Nem akartam hinni a szememnek. Ez a rozoga, sötét, földbesüllyedt épület lenne ennek a 40000 lakosú nagy alföldi városnak az állami iskolája? Amikor aztán megjelent az ajtóban néhány kíváncsi diákfej, akkor kezdtem elhinni, hogy valóban iskolaépület előtt állok. Odabenn aztán barátságosabb kép fogadott: a tanári szoba és az igazgatói iroda jóval kuturáltabb volt, mint az épület külseje, a kollegák pedig nagy szeretettel fogadtak és ez minden megbotránkozást felejtetett. Vidáman kezdtem a munkát, hiszen fiatal voltam és mint minden pályakezdő, tele tervekkel és reményekkel. Arra azonban jól emlékszem, hogy leggyakoribb beszédtéma a fiatal kartársaknál maga az épület volt. Mi egyszerűen nem tudtuk elhinni, hogy ez tartósan így maradhat. Amikor esős időben a „Fodor udvarra” (II. sz. épület) kellett átmennünk órára, iskolaköpenyünk alá dugtuk az osztálynaplót - én nem egyszer 35-40 db dolgozatfüzetet is - és behúzott nyakkal törtük át magunkat a piaci tömegen, mely valósággal körülölelte régi iskolánkat. Nekem mint testnevelőnek a legtöbb fáradságot jelentette a több épületből álló iskola: szűk kis ajtókon át kellett át- és visszavezetnem eleven osztályaimat a leányiskola udvarán levő tornaterembe esőben, hóban, piaci zsúfoltságban. Mindig elégtétellel olvastuk dr. Leidenfrost Gyula egyetemi tanárnak, a főigazgatóság polgári iskolai előadójának az iskola épületére vonatkozó sorait: „Szomorúan állapítom meg az iskola épületéről és bútorbeli fölszereléséről, hogy azok sem pedagógiai, sem egészségügyi követelményeknek nem felelnek meg, mert az épület már régen lebontásra érett, a padlókat, ajtókat és ablakokat az avultság miatt már javítani sem lehet. Csodálom a tanári kar küzdelmes munkáját és nem lankadó munkakedvét, mellyel a tanítás eredményét biztosítani akarja”.68 Mi soha nem hittük, hogy ilyen jegyzőkönyvi hivatalos elmarasztalás következmények nélkül maradhat. De úgy maradt! Megállapítottuk meghitt beszélgetéseink során a „tanáriban”, hogy Cegléd talán az egyetlen helység Magyarországon, ahol nem a kiöregedett iskolaépületből csináltak valami alsóbbrendű gazdasági épületet, hanem éppen fordítva: katonai istállóból csináltak börtönt, a börtönt pedig felajánlották az oktatás szent céljára. A város büszkélkedett - joggal - szép gimnáziumával és szégyenkezett polgári iskolájával, de a „kedvetlen és energiátlan alkudozások” miatt mindig zátonyra futottak a minisztériummal folytatott tárgyalások.69 Pedig a „kultúráért áldozatot hozni kötelesség a lakossággal szemben” állapította meg Nagy László igazgató. A szegény nép iskolájáért azonban Cegléd nem hozta meg ezt az „áldozatot”. Amilyen silány volt az iskola épülete, csaknem olyan szegényes volt fölszerelése is. Nézzük meg pl. az 1891. évi igazgatói jelentést erre vonatkozólag: „Szomorú kötelességet kell teljesítenem, midőn intézetünk érdekében az 34
