Kürti Béla: Eltűnt iskolák nyomában (A polgári iskola története és művelődési szerepe Cegléden 1869 - 1948) - Ceglédi füzetek 25. (Cegléd, 1989)
I. Az iskola története
hez járult még az 500 fős iparos tanonciskola, sőt vasárnaponként a leventék százai is itt tartották foglalkozásukat. A polgári fiúiskola szerencsétlen épülete ezekben az években több mint ezer fiúnak jelentette a „tudományok fellegvárát”. Csalódottan emlékezett meg erről a be nem teljesedett álomról a fiúiskola igazgatója: „Nem tagadjuk, vérmes reményeket fűztünk a Miniszter Ur tavalyi látogatásához, s ennek eredményeképp a most lezáródó tanévet olybá tekintettük, mint a régi épületben eltöltendő utolsó évet, s abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy az országnak a legrégibb ilynemű iskolája hamarosan múltjának és rendeltetésének megfelelő korszerű keretek között folytathatja hivatásszerű tevékenységét”.65 Megbotránkozva foglal állást a helyi sajtó is: „Ha az iskolának szegényes, bátran mondhatnánk koldus elhelyezését nemcsak a tanári kar, hanem az egész város társadalma követelné, minő más súlya lenne ennek a követelésnek, ami elől talán már eddig sem lehetett volna kitérni. Talán állana már egy új díszes épület a réginek a helyén. Nem vagyok barátja a fényűzésnek, meggyőződésből vallom, hogy a tudományt földszintes, egyszerű épületben éppenúgy lehet hirdetni, mint palotában, s a tanításnak eredményét nem a díszes épület, hanem a jó tanár biztosítja. Azonban a tisztaság, jó felszerelés, elegendő férőhely, szóval a legelemibb követelmények hiánya nagy mértékben zavarja az iskolát nagy munkájának tervszerű, módszeres kifejtésében. Ez a helyzet ma és ennek nyomasztó hatása meglátszik mindkét iskola munkáján”.66 Nagy László, az állami leányiskola igazgatója drámai szavakkal foglalta össze a több évtizedes eredménytelen küzdelmet: „Minden törekvésünk holtpontra jutott a folyton nehezebbé váló gazdasági viszonyok miatt..., mind távolabb és távolabb állónak érezzük és tudjuk az építkezések ügyét. Állunk tehetetlenül kopott és süllyedt épületünkkel, javulást alig remélve”.67 Az épületre vonatkozó hivatalos állásfoglalások után álljon itt most személyes visszaemlékezésem, hiszen én is ebben a „börtönillatú” épületben kezdtem tanári pályámat. 1939 őszén Kunszentmiklósról, egy kétemeletes szép rk. polgári iskolából érkeztem a ceglédi állomásra, miután kézhez kaptam kinevezésemet Hóman Bálint kultuszminisztertől a Ceglédi Állami Polgári Fiúiskolához. A városba vezető, gyönyörű kettős fasorral övezett Rákóczi utat már ismertem, mert amikor főiskolás éveimben szülőhazámból. Hatvanból Szegedre utaztam, itt kellett átszállnom és mindig volt két órányi időm a sétára. A nyílegyenes Rákóczi út alapján nagyon szépnek képzeltem el a várost. Megérkezésemkor hintóba szálltam és közöltem a kocsissal, hogy melyik iskolába vigyen. Amikor a konflis megérkezett az Eötvös térre és megállt a „főbejárat” előtt, bosszúsan érintettem meg a kocsis vállát: „Az Állami Polgári Fiúiskolához vigyen, kérem!” - Hát ez az uram, válaszolt a kocsis méltatlankodva. I 33
