Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

Oláh István-vágású emberekre van szükség ... minél nagyobb számban.

Vele kell kezdeni a monori iskoláról szóló hősi éneket. (Biz- isten, kedvem volna hexaméterekben írni ezt az egész beszámolót.)

Leültem hát Oláh Istvánnal, hogy kikérdezzem. Előbb borával koccintottunk, de azután — régóta ismerve ízlésemet — asztalra tette a törkölyt. Oláh Pistáéknál mindig kitűnő innivalót kap az ember. Ezt már akkor is tudtam, amikor még híre sem volt a monori iskolának. Mert amióta csak ismerem •— s ennek nem is sokára húsz éve lesz —, mindig éppen szervezett valamit, és sokunkkal együtt engem is beszervezett, nem egyszer úgy, hogy meg sem kérdezett. Időről időre megint észreveszem, hogy valahol valamit csinálok, mert Oláh Pista úgy tartotta helyesnek. Amikor a felszabadulás után ő volt a Pest (akkor még Pest-Pilis-Solt- Kiskun) megyei — pardon: vármegyei — szabadművelődési felügyelő, akkor hol azon vettem észre magam, hogy Dunavecsén tanítok valamilyen kulturális tanfolyamon, hol Cegléden tartok előadást valakinek valamiről, hol meg a békéstarhosi kastélyban — későbbi zeneiskolában — magyarázok az oda gyülekezett népművelőknek valamiről, amiről Oláh Istvánnak az volt a véleménye, hogy én tudom, tehát nem árt, ha elmondom azoknak, akiknek Oláh szerint ugyanezt szintén tudniok kell. Kétségtelen, hogy nem sokkal a felszabadulás után ő szervezett be engem a népművelésbe, hogy azóta is benne vagyok. De néhány évvel később kiderült, hogy diafilm-szöveget kell írnom, mivelhogy Oláh Pista akkor a Diafilmgyár főszerkesztője volt, kitalálta a különböző fajta ismeretterjesztő diafilm-témákat, meg a mesefilmeket. Tehát meg kellett írni ezeket. És csak ezek után került sor arra, hogy időről időre kilátogassak a monori gimnáziumba és irodalomról beszélgessek el az érettségi előtt álló nagy-