Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

ö különben a maga tanfolyamát "helyi népfőiskolának" nevezi. Az elgondolása, hogy az iskolánkívüli népművelést ezzel a rendszerrel kellene megoldani. A helyi népfőiskolák legkiválóbb résztvevőit kellene azután az «igazi», internátusos népfőiskolákra elküldeni. Ezek azután, amikor visszajönnek onnan, mint előadók, irányítók, belekapcsolódhatnának a helyi népművelésbe, a «helyi népfőiskolák» munkájába.

Az elgondolás egészen helyesnek látszik. Sőt, ha alaposan meggondoljuk, nem is tudunk okosabb javaslatot tenni arra, hogy hogyan lehetne kimozdítani az az iskolánkívüli népművelés ügyét a mostani kátyúból. Többször hangoztattuk már elvként, hogy a népet cselekvő résztvevőjévé kell tenni a népművelésnek, mert csak így lesz belőle élet. Nos, ennek az elvnek a jegyében, itt egy okos gyakorlati javaslat is. Ügy tudjuk, törvény készül a népfőiskolái kérdés átfogó rendezésére. Kérdezzük: nem kellene már ezt is úgy megalkotni, hogy a népfőiskolákat az általános iskolán kívüli népművelés távlatába állítsa?

Az efféle gondolatokat csak megerősíti az, amit itt tapasztalok, ezen a «helyi népfőiskolán». Az egyik előadó — lelkes fiatal pap a szomszéd faluból — a népdalról beszél a népeknek s mindjárt meg is próbál megtanítani nekik néhány népdalt. Van valami groteszk ebben a képben: a padokban ül a «nép», leányok, legények, néhány fejkendős öregasszony, idősebb, fiatalabb férfiak, s fenn a katedrán egy úr, aki a saját dalaikat tanítja nekik. Tanítani kell, mert szinte senki sincsen közöttük, aki egyet is ismerne. Itt, Pest közelében már csak slágerek járják. A kísérlet így mégis reménytelen. Nem a népdaltanításnál kellene itt megfogni a dolgot, hanem ott, hogy a népi kultúrán felépülő korszerű magyar magaskultúra szellemét kellene szétsugároztatnia. Ehhez viszont, alapként, azzal kellene kezdeni, hegy ne kívülről, ne katedráról tanít