Prukner Pál: Portré és történelem (Budapest, 1970)

hogy észre sem vettük. Pedig már közel négy órája ül együtt ez a kis sereg. Senki nem horkolt, aludt, ásítozott nagyokat. Végig olyan volt a hallgatóság, mint a szikkadt föld, amely talán századok óta várja a nagy esőt.

Aztán zárószavak tesznek pontot a szép este végére. Fülünkben cseng az egyik népfőiskolás szava: Ébredjünk öntudatra, mi sem vagyunk értéktelen rétege nemzetünknek, a mi helyünkön nélkülözhetetlenek vagyunk! Száll a Himnusz hangja, aztán kiürül a terem és a távozókat elnyeli az erdő, a tanya, a sötétség: csak amit magukkal visznek, az az egyetlen világosság ebben a nagy magyar éjszakában.

Oláh István tanyai kísérletét jó lesz számon tartatartanunk. Lehet, hogy nem pásszol rá a név: népfőiskola, mert itt nincs előadógárda, internátus, eszmeifalu, de itt van maga a falu és maga a tanya! Aligha tévedünk, ha azt állítjuk: a mi harcunkat, még akkor is, ha máshol fegyverkezünk fel, itt kell megvívnunk, és a mi népünk szereti, ha mindez a maga képzelte módon történik. Bárcsak minden falu- és tanyaközpont megteremtené a maga egyéniségéhez szabott népfőiskolát!”

NE KATEDRÁRÓL TANÍTSUK A NÉPET!

Űjabb dosszié kerül elő Oláh István íróasztalának fiókjából. A borítóján csupán egyetlen szó: Jóska. Ebben vajon mi lehet? — tűnődöm s a dosszié titkára nyomban fény derül, amint kinyitom. Egyetlen újságlapot rejt magában, a Kis Üjság 1944. január 30-i, vasárnapi számának ötös-hatos oldalát.

Az újságlap bal oldalán, legfelül csak ennyi: Darvas József, Pestkörnyéki jegyzetek. Elég elolvasnom első mondatát: „Késő

20